Az első elektromos hangszer kétszáz tonnát nyomott
Száz évvel az első elektronikus hangszer bemutatása után 2006. szeptember 9-én este 19.30 órakor Művészetek Palotája a Fesztiválszínházban az Újra megszólal című koncerten fellépő zenészek arra vállalkoznak, hogy néhány különleges hangszertalálmányt újra megszólaltatunk. A hangszeres történelmi barangolásban Mandel Róbert a koncert házigazdája és főszervezője segített nekünk.
Mai füllel talán furcsa ezeket a kezdetleges, sokszor megmosolyogtató elektronikus és elektroakusztikus zeneszerszámokat újra hallani, de ne feledjük, hogy ezek a zseniális találmányok indították útjára azt a hihetetlen technikai fejlődést, amelynek eredményeképpen ma hatalmas stadionokat tölthetünk meg hanggal, és tökéletes minőségben hallgathatjuk kedvenceink zenéjét akár egy gyufásdoboznyi MP3 lejátszóból.
1914-ben a Curt Sachs és Erich Moritz von Hornbostel zenetudósok neveivel fémjelzett tudományos hangszerosztályozás kidolgozásakor az elektronikus zeneszerszámok még nem képeztek külön kategóriát, de az elektronikus zene térhódítása nyomán hamarosan megszületett a hangjukat elektromos forrásból nyerő elektronikus hangszerek, az elektrofonok családja is.
Az első használható hangszerNagyon nehéz feladat lenne meghatározni, hogy melyik lehetett az első olyan használható hangszer, amelynek hangját elektromos úton állították elő. Kétségtelenül az egyik legelső sikeres kísérlet William Duddell angol fizikus nevéhez fűződik, aki 1899-ben arra vállalkozott, hogy a London utcáin felszerelt ívlámpák keltette zavaró búgást megszünteti. Duddell kísérletei során hamar rájött, hogy a feszültség változtatásával pontosan hangolható zeneszerszámot is építhet, így a zenei tehetséggel megáldott tudós a lámpákhoz egy klaviatúrát csatlakoztatva „Singing Arc” (Éneklő Ív) néven bemutatta első „hangszerét”. A lámpaorgona nem hozott ugyan igazi áttörést, de a találmány sok tudóst ihletett meg, köztük Thaddeus Cahill amerikai feltalálót is, aki hosszú kísérletezés után 1906-ban, a több mint 200 tonna súlyú, hét oktáv hangterjedelmű „telharmonium” bemutatóján a közönség szórakoztatására Dudell lámpáit is búgásra bírta.
Telefonközpontba szánt hangszerA hangszert eredetileg is arra a célra tervezték, hogy az élőben eljátszott zenét a telefonhálózaton keresztül juttassák el a nagyközönséghez. Cahill a Graham Bell által feltalált kezdetleges mikrofonok recsegő, és sokszor torz hangja helyett hangszerét több ezer méter elektromos kábellel közvetlenül a New Yorki telefonközpontba kötötte be, így a hallgatók megdöbbentően jó hangminőségben élvezhették a legnépszerűbb zongoristák játékát. Az elektronikus zene prófétájaként emlegetett olasz zeneszerző és zongoraművész Ferruccio Busoni az új instrumentum kedvező fogadtatásának hatására 1907-ben megírta a „Sketch of a New Aesthetic of Music" (Vázlat a Zene Új Esztétikájáról) című tanulmányát, amelyben olyan lelkesítően írt a telharmóniumról, és annak az egyetemes zenére gyakorolt frenetikus hatásáról, hogy több hírneves pályatársa figyelmét is az elektronikus zene felé fordította.
A hangkerék játszotta a legfontosabb szerepetAz elektronikus hangszerek fejlődésének első szakaszában még a mágneses hangszedő előtt forgó fogazott fémkorong, a „hangkerék” játszotta a legfontosabb szerepet. A telharmónium mellett a Laurens Hammond által kikísérletezett, és 1935-ben bemutatott „Hammond orgona” a mai napig ezt a technológiát használja, de az elektronikus hangszerek történetében az amerikai Lee de Forest által 1906-ban, a John A. Fleming által korábban feltalált dióda továbbfejlesztéseként létrehozott háromrészes trióda elektroncső megjelenése nyitott alapvetően új távlatokat. A rádiódetektortól a hangerősítő berendezésekig számos forradalmi újítás fűződik a zseniális találmányhoz, mely a világ legkülönbözőbb pontjain kísérletező fizikusokat és mérnököket újabb és újabb agyafúrt elektronikus hangkeltő szerszámok kifejlesztésére késztette.
[2006.08.24.]