Szembeötlő hasonlóság - 3. Tribute Fesztivál a PeCsában
A Café Színpad záróakkordjait a magáért beszélő nevű Queen Unplugged Project szolgáltatta. Két akusztikus gitáron, egy kongákból, cinből és csörgődobból álló ütős felszerelésen, három vokállal szólaltak meg a négytagú banda Queen-értelmezései. Hol countrys, hol karibi hangulatban csendültek fel az egyébként könnyen felismerhető slágerek, mint az I Want It All, az I Want to Break Free vagy a Living On My Own. Az énekes(ek) hangja – számomra – hagyott némi kívánnivalót maga után, de valószínűleg csak azért, mert jelenleg nem ismerek Freddie Mercuryéhoz hasonlóbb hangot Tabáni Istvánénál... Eközben a Keepers of Jericho igyekezett tolmácsolni a Helloween nem könnyen közvetíthető üzeneteit, több-kevesebb sikerrel. Az igen kicsi teremben kínosan nagy volt a hangerő, a basszus majdnem dobhártyaszaggató, a gitárok időnként zavaróan torzak voltak. Ettől függetlenül a legfanatikusabbak természetesen testközelből biztatták kedvenceik itthoni képviselőit.
Ezalatt vette birtokba a Nagyszínpadot az este következő nagyágyúja, az AB/CD (AC/DC) zenekar. Ők is vérbeli profi műsort produkáltak, s ők sem csak zenéjükben, de kinézetükkel is hasonlítanak ausztrál példaképeikre. Sőt, a bizonyos „lángoló gitárral a közönség közé”-effektet is kivitelezték. Felcsendültek a klasszikusok (Thunderstruck, Let There Be Rock, TNT), ráadásként a Highway to Hell. Zenéjük hibátlan, de talán az éneken még lehetne csiszolni… vagy inkább karcolni…
Az utolsó előtti nagy név a Magnetica (Metallica) volt. Megvoltak a kötelező darabok itt is (For Whom the Bell Tolls, Sad But True, One, Master of Puppets, stb.). A nagy ballada, a Nothing Else Matters előadásához a közönséget megkérték, hogy „aki nem félti a ruháját”, mutassa meg, „milyen rocker”, és ülve hallgassa végig ezt a számot. A legtöbben megtették, s egészen bensőséges hangulat alakult ki. Az Enter Sandmanben egy ifjú – nyolcéves – titánt ért a megtiszteltetés, hogy azt a bizonyos, eredetileg is gyerekhangon megszólaló részt elmondhatta a PeCsa nagyérdemű közönsége előtt. A nagyjából másfél órás koncert alatt a Rock-Metal Színpadon kakukktojásként az egyetlen magyar banda tribute-ja, a Falka (Akela), és a Szeksz Pisztolz (Sex Pistols) tépte a húrokat és sokkolta a füleket.
A fesztivál utolsó kemény bandája a Bastards of Bodom (Children of Bodom) volt, a Nagyszínpadtól pedig a Whitesnake Tribute Band vette a végső búcsút. Sajnos, akárcsak a fesztivál megkezdése, ez sem volt hálás feladat, mivel hajnali egy-kettő óra körül már tényleg csak a legkitartóbbak, legelszántabbak maradtak a helyszínen (illetve a legillumináltabbak). S bár nem voltak sokan, szinte elhaló, de annál megkapóbb éneklések, tapsok jelentették, hogy van még érdeklődő, és továbbra is nagy kedvenc a Here I go again, az Is this love? vagy a Fool for your loving. Nagyon jól felépített, nagy rutinra valló előadással ért véget a 3. Tribute Fesztivál.
Bár a hangzásra sajnos nem mondhatom, hogy tökéletes lett volna (valahogy az énekesek hangja legtöbbször elsikkadt, a basszus meg túl soknak bizonyult szinte mindegyik együttesnél…), mégis, nyilvánvalóan színvonalas, igényes koncertekkel tisztelegtek itthoni, majdnem-híres bandáink ismertebb kollégáik előtt.
-Fejes Anna-
[2010.01.21.]