Mozgó képzetek
A nézővel űzött, egyeseket talán dühítő, másokat felvillanyozó játék folytatódik. A dívaszereptől korántsem idegenkedő, a pórnép felett álló ritka tüneményt egyszerre életre keltő és önmaga teremtette pozícióját ironikusan kezelő Ágens színpadra lépését, majd minden mozdulatát mohó „paparazzi” filmezi. Nehéz eldönteni, hogy mi is a célja: egyszer mintha kamerája révén erőszakkal akarná feltárni, miféle organizmusból törnek elő a sokszor dermesztő hangok, dallamfutamok. Máskor meg felcserélődnek a szerepek – a kamera tulajdonosa nem illetéktelen leskelődő, inkább áldozat, akit Ágens hangja és lénye irányít kénye-kedve szerint.
A képi és a hangi világ elválaszthatatlan összefonódása egyre erőteljesebb lesz, fokozatosan minden érzékünk bevonódik a színpadi játékba. A képpé tett hang csodáját élhetjük át, amikor a háttérre vetített mondat- és szótörmelékeket agyunk kétségbeesett igyekezettel próbálja valamiféle egésszé összesöprögetni. Idővel feladom: bár precíznek szánt definíciók is feltűnnek időről időre, rögtön a semmibe omlanak, ezzel üzenve a határozottság hiábavalóságát. Hol szószalagok másznak csigalassúsággal, hol mondatliánok suhannak követhetetlen sebességgel a szemünk előtt. Létüket és erejüket a hangból, Ágens hangjából merítik: a plazmatévé sötét képernyőjéből lassacskán előgomolygó, szeretkező pár képsorai ugyanezzel a metódussal kelnek életre. A lágy kontúrokkal rendelkező alakok a hangok hatására mozdulnak meg, nyúlnak egymás felé, majd tűnnek hirtelen a sötét háttérbe, mint az előbb a szövegdarabkák, az előbbinél líraibb dimenziókat mutatva meg, miközben nem cáfolják azt, inkább kiteljesítik.
Hosszan lehetne és kellene még részletezni, milyen régi-új eszközeihez nyúl Ágens új darabjában (a fénycsíkon összegörnyedt testtartásban a kottaállvány felé araszoló, régi korokat idéző öreg alakja, vagy a táncos Négyesi Móni és az abszolút főszereplő Ágens „párbaja” egyaránt szót érdemelne). Ehelyett azonban ugorjunk a mű befejezésére: a színpad lassacskán kiürül, az egyórás előadásban aktívan résztvevő műszakiak is lassacskán eltünedeznek. A bevett kapaszkodóitól, ravasz trükkökkel legfőképp időérzékétől és ítélőképességétől megfosztott közönség úgy érzi: tapsolnia kell. Ám amint felcsattan az első, igencsak tétova taps, a bizánci férfikar zengő hangon énekelni kezd, rendre intve mintegy az előadást befejezni akaró közönséget. Ugyanez lezajlik még néhányszor, a bátrabbak lassan kióvakodnak a tanácstalan nézőtérről. Az előtérben ott ül Ágens, mellette egy pohár bor, a riporternővel beszélget. Most van vége. Most van vége?
Jászay Tamás
Fotó:
Kardos Zsuzsa
http://www.kontextus.hu/
[2006.03.24.]
Hírek
