Költészet, zene, magány és erő…

Meglátni a mosolyt a hideg álarc mögött. Ezer fokon izzani, belélegezni régmúlt színdarabok hangulatát… Belezuhanni a bűvöletbe nem nehéz. Kikerülni belőle annál inkább. Lüktetés, mélység, éjszaka… Interjú Szabó P. Szilveszterrel. .

Költészet: Nincs tovább. A költészet a végkifejlet, a csoda, azután már felesleges minden szó. A Költészet felé való törekvés a legfontosabb!

Kabala: Vasmacska. Lebéklyóz, és pszichológiailag is átdeformál, hogy kabalából ne tegyem meg ezt vagy azt. Nekem a kabalák nem csupán kis kacatok. Vannak berögzült dolgok, amiket akkor teszek, amikor nem vagyok a színpadon, és ha ezeket valamiért nem teszem meg, és rontok a színpadon, akkor ezt annak tulajdonítom, hogy a megszokott dolgokat másképp csináltam. Ezért a kabalát lebéklyózásnak, vasmacskának érzem.

Barát: Hál’ istennek, kevés.

Álarc: Muszáj. Én két alapvető álarcot különböztetek meg. Van, amit az ember magára vesz, és van, amit rárakatnak. El lehet így vegetálni életeket meg szituációkat ezzel a seholsincs-álarccal, és ezek kényelmesek tudnak lenni. Ha az ember ki akar törni belőle, nagyon nehéz, mert vagy mások alkották rám, vagy azt hiszik, hogy ez álarc, pedig az a felszín. A felszín alatt értem azt, hogy kit mennyire engedek be a rétegeimbe. Egyébként, általában ez az egész álarcosdi mondvacsinált dolog. Felesleges lerántani másokról, mert túl kicsik, és az ember nem foglalkozik velük, vagy annyira beépültek a köztudatba, hogy akkor engem néznének bolondnak.

Zálog: Ezt kicsit összekötném azzal, hogy rettenetesen gyűjtögető vagyok, nem dobok ki semmit. Zálogban mindig magamnál tartom azokat az emlékeket, amelyekhez ragaszkodom. Én mesterségesen ragaszkodom ilyen zálogokhoz. Ha egy ember, egy szituáció, egy életmozzanat jelentett nekem valamit, akkor abból ellopok egy apróságot, hogy kézzel foghatóvá tegyem. Mondjuk az intuitív, illetve az általam alkotott, elképzelt világ nagyon erős, ragaszkodom hozzá. Csak van, amiből kell egy plusz, realizált jelkép.

Magány: Mankó. Nem tartom negatív dolognak. Élni és élni hagyni. Én úgy alakítottam ki az életteremet, hogy hagynak magányosnak lenni, és ez nekem így jó. Mert amikor nem kell, akkor ki tudok lépni belőle. Nem gerjesztem mesterségesen, de például a munkámban megkövetelem. Olyankor nekem nincs ismerős, nincs barát vagy rokon. A magány számomra színvonal, út a tökéletesség felé.

Taps: Csak egy halk visszhang.

Bilincs: Nekem erről az jut eszembe, amikor tudom az igazságot, de nem szólalok meg, és ezzel saját magamra kattintom a bilincset. Szerintem az, hogy kinek mennyire kötik meg a kezét, már közhely. Az emberek java része gúzsba kötve él. De amikor valakinek saját magára kell rátennie a bilincset az más. Azt manapság diplomáciának nevezik. Sajnos gyakran van rá szükség, hogy ilyen béklyókat kössünk magunkra.

Pólus: Nálam pörög az iránytű. Én egy adott helyen - ha tehetem - mindig úgy összezavarom az energiamezőket, hogy megszűnik az Észak – Dél. Ebben persze van némi rátettség. Nagybecsű, arany mondás, hogy folyik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort. Tökéletesen arra vagyok beállva, hogy a pólusokat úgy összezavarjam, hogy az adott pillanatra emlékezve jussak az emberek eszébe. Addig zavarni, amíg nem lesz az ember maradandó. Pótolhatatlanság… Ezek mind álomképek.

Lüktetés: Fontos. Ez mindig egy amplitúdó, amiben én most úgy érzem, hogy nagyon hosszú a felesleges „lent” vagy „csönd’” rész… A lüktetésben mindig érzek dinamikusságot. Csak nagyon sok benne az alja – egy, a motyogás szintjén lévő élet. Illetve az is hazugság már, amikor nem én okozom, vagy nem miattam történik. Furcsa…

Ajándék: Fontos, de nem érzem azt, hogy ajándék lenne minden nap. Nekem evidens, hogy élek, tehát ezt a kategóriát kihúzom. Ez szerintem a túlzott exhibicionizmusomból fakad. Nagyon szeretek adni, meglepni embereket. Ezért szeretek például improvizálni a színpadon, újabb kis morzsákat ajándékozni, akár önmagamnak, akár annak a néhány hallgatónak, aki benne van a bűvkörömben. Nem játszom közönségnek.

Erő: Ezer fokon izzani. Az is egy furcsa dolog, hogy az erőt hova zárják be, milyen fajta kalickába, és mire használtatják veled az erőd ezer százalékából azt a tizet, ami sajnos szükségeltetik az éppen adott szituációban. Így viszont felmorzsolódik a többi 990 százalék. Elkezded adagolni, hogy hogyan is oszd be azt a tíz százalékot. Nem kell. Szeretek mindig ezer fokon izzani. Az a baj, hogy valahol ez az ezer fok is nagyon kevés, ahhoz a 10 százalékhoz képest is, valahol meg éppen azt nem érti az élet, hogy lehet ilyen sok, mert fölösleges többet adni, mint ami látszódik, vagy amit akarnak, hogy látszódjon.

[2006.04.11.]