Csodálkozó nézők az audióvizuális mesterek bemutatóján

Majdnem megtelt a Budapest Sportaréna fele a szerdai Muse koncertre.

Söröző-pálinkázó fiatalok mászkáltak a folyosókon, sokan külföldiek. A koncerten az első sorban izraeli zászlók virítottak, a ruhatárnál német lányok csiripelését verte vissze a megtelt tábla, a pultoknál angol szavak, „bier and palinka please”. Ifjú női hang szólt, nemsokára koncert, először csak az élőzenekar szerepét betöltő 30Y-é. Kellemes is volt - Bogozd ki, meg a többi -, végül Rajzszöggel középre kitűzték belépőjüket, aztán le is léptek, hogy egy kis kerülő után visszatérve ők is meglessék Matthew Bellamy-ékat.

A főfogás húsz percet késett, közben finom break szólt a hangfalakból, ilyen is ritkaság egy rockkoncert előtt, azonban ez nem sok embert zavart, néhány sálas, színes ruhás, ránézésre bölcsésznek kinéző lány táncolni is kezdett, de a cigarettaszünetről visszatérő masszív közönség nem nagyon hagyott nekik teret, úgyhogy inkább sikítósra, musevárósra váltottak át. Kitartásuk meg is hozta eredményét, 2 dobverő és két pengető lépett színpadra, és el is kezdődött az aréna történetének legnagyobb zúzása. A kezdeti sokkból a Hysteria rántott ki, ugyanis addig olyan elképesztő vizuális kavalkád árasztotta el a retinámat, amit talán egy utolsóit rúgó szupernóva tud okozni.

Ez nem lehet, csak álom

A mögöttük lévő átlátszó(!) ledfalon zöld kockák alakultak át elképzelhetetlen geometriai formákká, majd egyesültek, hogy az így megszületett mátrix a szám végére elemeire robbanjon. Ezzel egyidőben hatalmas üvöltés, éljenzés, tapsvihar rázta meg a táncteret, majd pillanatnyi szusszanás és egy „how are you feelin’” után kezdődött is a fent említett Hysteria, ami a teljes feledés édeskés-lilás ködéből néha előtűnik, olyan érzéseken keresztül mint: ez nem lehet, csak álom; különben is ilyen hangokat nem lehet ezekkel a hangszerekkel kiadni; egy tehén megevett, és most a gyomorsavának gőzétől hallucinálom be ezt az egész estét. Az egész este kezdett szétesni, milliárdnyi homokszemként pergett ki az ujjaim közül, csodálkozások, hitetlenkedések egymásutánja, hol a látvány, hol a hangzás miatt.

A már előbb szóba került ledfalakon olyan vizuálok futottak real time-ban, amihez legalább egy Paks méretű számítógép kell. Képregényszerű Bellamy énekelt és gitározott, gyurmává formált Dominic Howard dobolt, Christopher Wolstenholme a pókemberből ismerős homokember effektjét kapta, aztán persze váltottak, nehogy valaki is lemaradjon kedvenc virtuális megjelenéséről. Csak hogy érzékeltessem: egy másfél perces videóra ráhúzni ezt az effektet, majd lementeni, nos ezt egy mezei PC néhány óra alatt csinálja meg.

A legmeglepőbb azonban a színpadra tálalt zongora volt, ugyanúgy átlátszó, mint a dobok, a tetején kis ledek kergetőztek, formáltak különböző alakzatokat, mikor felcsendült a Feeling Good lüktetése, vagy a New Born káoszból kiemelkedő dallama, ami aztán kegyetlen zúzásba vedlett át, s talpak ezrei győzték le a gravitációt pár pillanatra, balról-jobbról őrjöngtek, kisebb pogócsoportok alakultak elszórva. Persze ez csak bemelegítés volt, hiszen a Butterflies and Hurricanes volt az igazi kiteljesedés, az eszetlen tombolás savas megtestesülése, test testnek szálló, ugráló-szörföző hajrázás, még akkor is, ha épp csak pár centis, ugye nem a méret a lényeg. Átszellemült arc, mozdulatainktól elszabadult monszunok végeláthatatlan áradata, amint kis forgószeleket köpve magukból egy pillanatra elcsendesednek, hogy aztán egy pokoli feketelyukként tépjen atomjaimra.

Sivatagi hang gitárral

Kis nyugalom, az Invincible háborús világvégés hangulatával, sivatagi vihar gitárral és dobbal, esztelen öldöklés akkordokra fordítva, finoman kúszó meneteléssel, utolsó cigi és jókívánságok a csatába menet előtt. Starlight és Supermassive Black Hole szól a zenegépből, valami zajjal a háttérben. Ezrek vokáloznak.

Azonban a világ kerek, a hold meg messze van egy délutáni teázásra, a Time is Running Out, érezhető az elmúlás szentimentális illata a cigarettafüstös sörgőzös levegőben, de azért minden torok együtt üvölti. Olyan ez, mint a szex. A vége a legjobb, és a legjobb, ha hangos. Tehát torkok ezrei adnak ki kevéssé vagy egyáltalán nem artikulált hangokat az utolsó számok alatt.

Pár perc kötelező szünet, olyan kellék ez mint a WC-papír, aztán Plug In Baby, utolsó erőfeszítések a lélek ébrentartására, utolsó utáni krémes ez Gyuszi bácsi, vérző talppal, hangtalanul üvöltve figyelem a fölénk ballagó óriás lufikat, meg is érintem az egyiket, aztán az ujjam mint forró tű böki ki a vékony kék hártyát, és millió kis giliszta hullik a nyakamba, konfettieső a finálé előtt, a Knights Of Sydonia előtt. Vadnyugati lovaglás a retro sci-fi világában, plusz dalszöveg a kivetítőn. Mondhatták volna, hogy ilyen is lesz, tartalékoltam volna kis energiát, de a tudat, hogy nagyon-nagyon soká fogom őket legközelebb látni, erőt csal végtagjaimba, egy utolsó világrendezés, óceánszétválasztás erejéig, s épp mikor kezdtem volna én is Lucky Luke módjára belelovagolni a naplementébe, vége szakadt ennek a brutális aktusnak, s ló helyett konfettin sétálva a 30-as évek dalainak ütemére léptem ki az aréna küzdőterének fekete függönykapuján.

Papp László fotója alatt mondattöredékek csapják meg a fülem, arról hogy milyen állat volt, meg hogy tarthatott volna tovább, egyenesen örökké, és különben is, ennél a helynél és időnél nincs jobb, csak pár méterrel arrébb, és másfél órával korábban a Hysteria alatt.

-bd-

[2007.10.17.]