Nagy fába vágja a fejszéjét az, amikor valaki belegondol abba, mi történt a színpadon az elmúlt huszonegynéhány évben. Életlen a fejsze, mert szubjektív gondolatokat próbál megértetni olyanokkal, akik azt hiszik, az övék bizony borotvaéles. Azért én mégiscsak teszek egy próbát, mert hiszem, hogy tényekkel érvelni célravezetőbb, mint üres szavakat dobálni át egymás feje fölött, és hagyni a sötétbe veszni, akárcsak egy a metró aluljáróban elhajított cigarettacsikket, amiről a következő pillanatban már legfeljebb csak a közmunkás morzsol el egy-két mondatot a bajsza alatt gondolva csúnyát arról, aki otthagyta, s végül összesepri. Nem akarok ebbe a zsákutcába bekanyarodni, ezért is ragadok billentyűzetet – mert ugye a korral haladni kell. De ennyire?
Történt ugyanis, réges-régen, amikor a zenéről még csak a sokat látott rokontól hallott az ember, aki heti kétszer járta a nyugatot, Trabanttal, persze, hogy az ő hátsó üléséről 110 forintért megvásárolható negyedik generációs másolatú bakelitek között csak éjszaka, egy füstös, sötét sikátorban válogathatott az arra érdemes, rendesen, tudod, mint a filmeken. Eufórikus érzés volt ám, egy így vásárolt korongot otthon a tű alá rakni, és belehallgatni, ugyan mi történik Odaát. Aranykorszak volt ez, amikor csak feketén juthattál olyan dolgokhoz, amik egyeseknek már-már a létezést jelentették. Emlékezz, a tiltott gyümölcs... Elég csak visszagondolni a 70-es, 80-as évekre, amikor az akkori zenekarok ontották magukból a jobbnál jobb nótákat. Aki ezen nőtt fel, annak nem kell magyarázni, Neked lehet hogy kell: a szöveg tele volt mondanivalóval. Rongyosra hallgattuk, és lehet, hogy csak akkorra értetted meg mit akar neked mondani, amikorra már a barázdák sokkal inkább hasonlítottak egy felszántott termőföldhöz, mint egy zenei koronghoz, de megértetted. A sorok között megtaláltad magad, és rájöttél, hogy ez valójában rólad, és neked szól. Az egész köré pedig odaraktak egy olyan kézzel nem fogható közeget, ami az egészet teljessé teszi. Nem érdekelte a zenészt, hogy mit fog holnap enni, csak kiírta magából, amit érzett. Persze azért mégiscsak többre vágysz idővel. Először csak szeretnél könnyebben hozzájutni „eargasm” érzéshez. Emlékszel, amikor a kazettás deck mellett remegő ujjakkal éjszakákat virrasztottál a REC gomb felett, és féltél hogy nem fog ráfárni a „kazira” a következő dal kezdetéig? Vagy amikor a kazetta mellett megtaláltad a hűtőről erkölcsi okok miatt leszedett alkoholmentes-sörös hűtőmágnest, és azon imádkoztál: „Csak ne a kedvenc számomnál…”? Majd itt, mintha elvágták volna a filmet. Megtört a jég, kaphattad orrba-szájba a dalokat, nem pöcsöltél az antennával viharban, és egyre jobban érezted: „Video kill the radio star.” Megjött az MTV. – Orrba-szájba, akárcsak az éjszakai tematikus műsorsávokon, amikor a pornóból csak az NDK-s volt, meg a monoszinkronos, és nem volt mese: a punciszőr bizony combközépig ért.
Csak egy gombra volt tőled a zenetévé, éjjel-nappal. Azután jöttek emberek, akiknek jó szemük volt; amit sokan visznek abba bizony pénz is van. Játszi könnyedséggel huppantak bele a nagyon magas székekbe, onnan jöttek és jönnek ítélni. Az ő rostájukon pedig nem fér át a kövér gitármuzsika, a vaskos basszertéma, és a feszes dob, csak a vizenyős takonyzene. Nem vettél te ebből észre semmit. Fingod sem volt arról, mi folyik itt, csak élvezted, hogy hú, de színes, hú, de hangos. Az elején. A régi jó dalok szerzői egyre fájdalmasabban pendítették a gitárjaikat, az önjelölt kúltúra osztogató központokban egyre kevésbé lettek rájuk kíváncsiak. Na és mi következik ebből? Igen, eltaláltad. Minek zenéljek, ha az összes kiadó, és médiaguru szánt szándékkal öli ki az életet a zenéből? Pláne, a Paris Hilton öribarit keres, és négy terhes tini közé, milyen mondandót tudsz beszúrni? Egyre kevesebben akartak már jó zenét csinálni. Kellett viszont egy másik lehetőség, ami kitölti az emígyen létrejött tátongó űrt, amibe civilek ezrei sétáltak bele, ahonnan soha nem kerültek elő - és megoldásul szolgál az egyre növekvő zenei-népéhség csillapítására. Senki nem tanult már hangszeren játszani, a cél az volt hogy minél gyorsabban, minél többet. Minőség? Minek? Hallgasd csak a dobgépet 128-as empéhármon. Gondolj csak bele, ha ezt csinálnád szombat esténként alkohol nyelven, milyen csúnya lenne a másnapod?
Valljuk be, a zeneipar elkurvult, elkezdett egyre szarabb maszlagot gyártani, és emellett tudatosan arra nevel, hogy ez a folyós, langyos turha igazi menő dolog. Bizony ám, ha ilyet hallgatsz rögtön trendi leszel, lesz csajod is, meg a gimibe is csipáznak majd a tagok, frankón. Az átmenet nagyon vékony, szinte Fittipaldi-i gyorsasággal átcsúsztunk a zenéből a zajba, és hoppá, ameddig nem néztünk oda eltelt közben majd’ ötven év. De lehet hogy csak rosszul figyeltünk...
Azt vallom, hogy a zenének tanítania, és formálnia kell, értékrendet kell kialakítania. Nézz csak körbe ma: milyen értékrendje lesz annak aki mondjuk „All the girls make out for the whole damn club to see” irodalmi magasságokba röpített soraival kel és fekszik? Ugye… Vége van a jó világnak, tessék ezt megérteni. Sajnáljuk. Sajnáljuk, hogy a pénzcentrikus tömegmédia nagy ívben leszarja a kötelességét, amit a zene által magára vállalt. Sajnáljuk a zenészeket, akikben annyi mondanivaló lenne, de nem kapnak egy kurva szót sem. Sajnáljuk, hogy minden hétre kell egy mirelit-sláger, és azt, hogy így eltorzult a zeneipar. A legnagyobb baj viszont mégiscsak az, hogy óriási agymosott tömeget állított elő. Vége a jó világnak. A színpadon kihunytak a fények, letekertük a csöves Marshallt, és a gitárok is lepucolva pihennek a sarokban. Talán még valaha előkerülnek…