Esti szédül az élet mély és kibogozhatatlan zűrzavarától. A szeme olyan, mint egy mikroszkóp lencséje. Minden hétköznapi eseményben a lényeget próbálja fölfedezni, a választ arra, hogyan kéne élni, hogyan kéne bánnunk egymással annak tudatában, hogy meghalunk. Mert Esti Kornél semmi mást nem tud, csak ezt. Célkeresése játékos és kétségbeesett. Játékos, mert az életet csak nevetve lehet elviselni és kétségbeesett, mert az élet értelmetlen. Vagy ha mégis van értelme, akkor az a szüntelen keresés. Az út maga, villamoson vagy vonaton, egészen addig, amíg olyan merevek és mozdulatlanok nem leszünk, mint egy magára hagyott bábfigura.