Géniusz harmadszor
Az Oplasznik Péter vezette zenekar lendületes, gitárközpontú popzenét játszik.
Először tisztázni kell egy alapvető dolgot, mert tizenéves olvasóink bizonyára furcsállják a lemezborítón a hármas számot. Szerintem számukra tök ismeretlen együttes ez a Géniusz, ezért biztos azt feltételezik, hogy ez nem lehet a harmadik albuma. Pedig dehogynem! Ha elárulom, hogy a zenekar 1985-ben alakult, tehát több mint két évtizede, akkor meg valószínűleg sokan azt kérdik: miért csak a harmadik hanghordozónál tart. A válasz egyszerű: a működés nem volt folyamatos, és az eredmények sem jöttek egykönnyen – ezért.
Az együttes szép lassan végigjárta a szamárlétrát, közben több zenész megfordult benne, a kezdetekben például napjaink egyik legnépszerűbb musicalszínésze, Csengeri Attila is. A kilencvenes évek legelejére alakult ki az Oplasznik Péter énekes, gitáros, Binder Róbert basszusgitáros és Knapp Zoltán dobos alkotta törzsgárda. A Géniusz a következő években Magyarország egyik vezető koncertzenekara lett.
Első lemeze ’94-ben látott napvilágot, amit ’96-ban követett a második. Mindkettő jó kis gitáralapú popfelvételeket vonultat fel. A mai huszonévesek és az idősebb generációk leginkább két átdolgozásdalra emlékezhetnek az együttestől: a Sajtból van a Hold című Demjén-sláger, valamint a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalből a Valaki mondja meg című felvétel új változatára. Köztudott, hogy a kilencvenes évek közepe nem a valódi zenészek korszaka volt, így aztán a sok tátogó műsztár között a Géniusz muzsikája igazi felüdülést jelentett.
Sajnos azonban a kakukktojásnak számító próbálkozások nem igazán kaptak teret a médiában, eltörpültek a sok kínos produkció mellett. A Géniusz hiába volt vezető koncertzenekar az adott, mostoha körülmények között, albumai publicitás hiányában elsikkadtak, ebből kifolyólag nem tudott bekerülni az élmezőnybe. Gondolom, ez is közrejátszott a ’97-ben bekövetkezett feloszlásban, a tagok bizonyára belefáradtak a médiával folytatott szélmalomharcba. Ha várnak néhány évet, talán kihúzhatták volna, mivel az évtized legvégén ismét kezdett előtérbe kerülni az élő zenélés és az igényesebb stílusirányzatok.
A Géniusz 2003-ban alakult újjá. Most látszólag könnyebb helyzetben van, hiszen az általa képviselt stílus, a gitárközpontú popzene – vagy nevezzük lágy rockzenének – mára világviszonylatban divatirányzattá vált. A gyakorlat viszont kicsit más, legalábbis Magyarországon, ahol a stílus továbbra sem kap akkora médiabeli teret, amekkora kijárna neki.
Ennek tulajdonítható, hogy egyelőre nem az új Géniusz-daloktól hangosak a rádiók. Pedig a fiúk kétségkívül az elmúlt időszak egyik legjobb albumát tették le az asztalra. Lendületes, gitár- és dobalapú zenéjükhöz igényes, tág mondanivalójú szövegvilág társul. Lemezük töltelékdaloktól mentes, mindvégig egyenletesen magas színvonalú. A felvételekre „ideális körülmények között” rásüthető a rádióbarát jelző, jó volna, ha az elektronikus média végre felfedezné a korongot, mert szabályosan ordít a publicitásért, és szerencsés esetben az ebből következő sikerért.
Puha József (Új Szó)
[2006.07.15.]