Halálhírét keltették a magyar zenésznek

Egy rockzenekar dobosára ritkábban esik a reflektorfény. A ’80-as évek elején Miskolcról indult Edda formáció dobosáról elmondható, hogy, eseménydús pályafutása során sok mindent meg-, illetve túlélt. Bár egy internetes portál szerint több mint húsz éve nincs az élők sorában, ennek ellenére örömmel állt rendelkezésre, hogy felelevenítse az utóbbi huszonöt-harminc év legfontosabb történéseit. Fortuna „Tüsi” Lászlóval beszélgettünk.

- Mikor kezdtél ismerkedni a zenével?
- A génjeimben hordozom a zene szeretetét. Ebből kifolyólag szeretetem tárgyával viszonylag korán, már 8 évesen kezdtem az ismerkedést. Erre családi hátterem is predesztinált, hiszen édesapám hegedült, édesanyám pedig szoprán énekesként egy kórusban énekelt. 14 esztendős koromtól, négy éven keresztül autodidakta módon tanultam dobolni. Mindig is zenész szerettem volna lenni; úgy gondolom, ez a hitvallásom és a hivatásom is egyben.

- Az Edda Művek előtt, más bandákban is kipróbáltad magad?
- Igen. Egy amatőr zenekarban, a Helios-ban doboltam. Jó kis csapat volt, ’74-ben sikerült egy könnyűzenei fesztivált is megnyernünk. Pár éve újra összeálltunk. Ha Somló Tamásnak vagy Horváth Charlie- nak itt, Miskolc környékére szóló fellépése adódik, akkor minket kérnek fel kísérőzenekarnak.

- Aztán eljött a ’82-es esztendő, és vele egy - akkor már - sztárzenekari tagság. Kinek a hívására kerültél be az Edda együttesbe?
- Ha az Eddának zenészre volt szüksége, akkor elsősorban a Helios háza tájáról igyekezett begyűjteni őket. 1982- ben, Slamó (Slamovits István szólógitáros – a szerk.) hívására beléptem a zenekarba. Nemcsak engem, kettőnket hívtak: Róna Gyurit basszusgitározni, engem pedig dobolni. Igaz, Gyuri csak rövid időre, 1982 elején helyettesítette az együttesben a kézsérülése miatt nem játszható Zselencz (Zsöci) Lászlót. Ebben a felállásban – Zsöcivel - az említett zenészeken kívül Pataky Attila énekelt, míg Barta Alfonz a billentyűket kezelte.

- Az a formáció 1983-ig működött. Mi vezethetett egy olyan csapat széteséséhez, amelyről elmondható, hogy viszonylag rövid időn belül komoly népszerűséget mondhatott magáénak?
- A zenekar szétfeszítésére irányuló szándék elsősorban kívülről érkezett. Slamó mind a mai napig tehetséges zeneszerző és kitűnő gitáros, akit sokan meg akartak szerezni maguknak. Másrészt két ilyen erős egyéniség, mint Attila és ő, nehezen tudták elképzeléseiket egyeztetni. Végül Slamót addig-addig győzködték, míg a nyomásnak engedve, beleegyezett az Edda feloszlásába.

- A nagyjából másfél év kihagyás után Pataky Attila - a régiek közül egyedüliként - ismételten téged ültetett a dobok mögé, miközben az összes hangszeres posztot új, fiatal zenészekkel töltette be.
- Az 1983. december 17-i búcsúkoncert után, másfél évből hat hónapot Juventus néven, a hungáriás Csomós Péterrel vendéglátóztunk Norvégiában. Attila énekelt, és Csomóssal felváltva basszusozott. Tehát mi ketten Attilával akkor is együtt voltunk; terveztük az Edda újraindítását, amit a norvégiai vendégszereplésből hazatérve, 1985 tavaszán meg is valósítottunk. Ebbe a formációba már én toboroztam a zenészeket. Ekkor születtek az olyan legendás dalok, mint a „Kör”, az „Ünnep” és más hasonló, nagy slágerek. Az új nagylemez zenei anyagát én írtam, míg Attila a szövegért volt felelős.

- Felmondással, vagy közös megegyezéssel szűnt meg az Edda Műveknél 1986-ig tartó „munkaviszonyod”?
- „Munkaviszonyom” megszűnése egy sajnálatos dolognak tudható be: ugyanis egy koncertkörút közben kilyukadt a bal tüdőm, amit az orvosok eleinte nem vettek észre. Sohasem fogom azt a napot elfelejteni: augusztus 20-án történt, Siófokon. Négy napon keresztüli, lábon kihordott betegség után egyszerűen leestem a székről – alig kaptam levegőt. Egy évig tartott, míg sikerült regenerálódnom.

- Kevesen tudják, hogy a ’70-es évek közepétől - még az ős-Eddában -, Szepcsik József és Halász József dobosok személyében, rövid időn belül, mindkét zenekari tag elhunyt. Egy internetes portál Edda-biográfiájában, 1985-ben, Fortuna Lászlót is a halott zenészek közé sorolják. Bár a mondás azt tartja, hogy akinek halálhírét keltik, hosszú életű lesz, mégis: nem érezted úgy, hogy a weboldal szerkesztőivel minimum korrigáltatni kellene ezt a durva tévedést?
- Ezzel a hírrel Pireuszban találkoztam először. A kikötőben magyar zenészekkel találkoztam, akik szerint nagyon hasonlítottam az „eddás Tüsire”. Csak az útlevelem felmutatásával tudtam meggyőzni őket személyazonosságomról, hiszen bizonyos rocklexikonok a halálhíremet dokumentálták. Persze a végén jót nevettünk az egészen, és némi itallal ünnepeltük meg a találkozás örömét. Egyébként különösebben nem izgat a dolog. Többen jelezték feléjük a tévedést, de ennek ellenére sem törölték a hibás bejegyzést. Így az említett dokumentumban máig is ez szerepel.

- Nézzük tovább az élettörténeted! A betegség után, hogyan alakult a sorsod?
- Egy éves lábadozás után, 1986-tól elindultam világot látni. Először Hamburgban egy hajóra szerződtem zenélni, ott öt évet töltöttem el. Könnyebb volna felsorolni azokat a helyeket, amik kimaradtak, mint amennyit 25 év alatt bejártam. Ez idő alatt sok mindent átéltem, még egy hajókatasztrófát is. ’89 –ben történt, és csak a Jóisten segítségével menekültünk meg. A Helgoland-szigetek közelében jártunk, mikor a műsorkezdés előtt pár perccel, egy idegen hajó orra szinte kettészelte a mi hajónkat. Az ütközés pontosan ott, azon a helyen történt, ahol addig ültem. Ha három perccel tovább maradok, akkor… Borzalmas érzés volt. Recsegett-ropogott minden, jajveszékelés töltötte be a levegőt… Sok ember nem élte túl ezt a szörnyűséget. Én a Jóistennek köszönhetően megúsztam egy horzsolás nélkül. Azóta nem tudok megnézni olyan filmet, ami hajókatasztrófáról szól.

- Újjászületéseddel együtt érkezett a vallás az életedbe?
- Nem. A vallás nálunk családi tradíció, mely édesanyámon keresztül ért el hozzám. Gyermekkorom hittanórái óta belém ivódott, hogy az Evangélikus Egyház része vagyok. A régi rendszerben akármennyire is tiltották, nem tudták az embereket leszoktatni az istentiszteletekről. Magam részéről tudatosan álltam ellen a kommunista törekvéseknek; a politika ellenében a vallást választottam.

- Mi kell ahhoz, hogy egy rockzenész a nagytarcsai evangélikus templom kórusában énekeljen, illetve zenéljen?
- Az általam alapított, Istent dicsőítő zenekarral, a miskolci evangélikus templomban, minden vasárnap 17 órától könnyűzenés istentiszteletet tartunk. Közben több meghívásnak is eleget teszünk, így jutottunk el Nagytarcsára is. Legutóbb Brassóba látogattunk az ottani gyülekezet meghívására, ahol szép sikert értünk el. Olyannyira, hogy már napirendre vették újabb vendégszereplésünket is. Jelenleg első vallásos-dicsőítő lemezünket készítjük.

- Hátat is fordítottál a rockzenének?
- A rockzenének nem lehet hátat fordítani, az egyházi muzsika egy szelete mindannak, ami kitölti az életemet. Most is három zenekarban játszom. Sajnos megélni már nem lehet belőle, hobbinak fárasztó; de a rockot továbbra is szeretem. A három közül saját formációm a Stroke, velük próbálok valami komolyabb dolgot összehozni.

- Életkorodat tekintve, még messze nem érkezett el a számvetés ideje. Az eddig elmondottak mégis arra késztetnek, hogy föltegyem a kérdést: hogyan látja Fortuna László az elmúlt harmincvalahány évet, jelenlegi élethelyzete tükrében?
- Egy biztos: mi zenészek minimum kétszer annyit éltünk, mint más „normális” ember. Igaz, aki erre a szakmára adja a fejét, nem is teljesen normális! Ezért számomra nagyon fontos, hogy vasárnaponként az Úr Házában, a templomban megpihenjek és feltöltődjek. A Jóisten megsegített azzal, hogy olyan dolgokat átéltem – és mondhatom, hogy túléltem -, ami nem biztos, hogy sok embernek megadatott. Eddigi életem során rengeteg tapasztalatot és élményt gyűjtöttem. Bár sokszor vagyok távol a családomtól, de miután nekem a zene jelenti az életet; ráadásul a Jóisten mindehhez tehetséget is adott; boldognak mondhatom magam.

Egyébként az egész pesszimista világgal szemben, mély optimizmus van bennem. Nálam nincs lezárva semmi, mostani helyzetemet valami új kezdetének fogom fel. Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő; hogy mennyi időt kaphatok az Úrtól, hátralévő életemhez.

- Hegedűs István -

[2009.04.18.]