Nem harsány Török Ádám és a Mini Aphroditéje  - mediterrán dreams

2008-ban adta ki ezt a lemezt a magyar progresszív rock and roll és blues nagy örege, Török Ádám. Ezúttal nem a RABB, vagy éppen a Török-Tátrai tandem, hanem a régi klasszikus, a Mini kíséretében. Bár a cím érdekes vegyülete a magyar és az angol nyelvnek, maga az album is követi ezt a vonulatot, bár nagyjából egy kultúrkörben mozognak a számok – legalábbis a címeket nézve.

A nyitó Aphrodité egy kedves, fülbemászó dallam, zenei alapkunsztokkal megcsinálva. A fuvola uniszónó játszik általában a gitárral, egy téma ismételgetése, kibontása – bezárása, aztán újra…lehetne egy természetfilm aláfestő muzsikája, de akár egy görög dokumentumfilm zenéje is, melyben a turisták felváltva nézegetnek mindenféle olyan dolgot, amit a görögök észre sem vesznek, és közben olyan zene van, amit a görögök nem ismernek, de nem vallják be. Engem személy szerint az egykori Osibisa instrumentális számaira emlékeztetne, ha konga is lenne benne. Így is arra emlékeztet, mondjuk, csak itt hiányzik a konga…

A második, Apák és fiúk című nóta viszont már igazi Mini. Pontos, kemény dob a régi barát, Köves Pinyó jóvoltából. Végig mozog a láb, a dallam és a szöveg hangulati fokozódását ellensúlyozza a ritmusszekció állandó fojtása – amolyan igazi feeling dal, egészen a 3. percig. Ahonnan mindenki belehúz, és az izgalmas lounge-nótából húzós progresszív rock alakul ki, feszültségekkel és szépségekkel, azokkal a feszültségekkel, amiben Török Ádám mindig mester volt. Aztán – ahogy elő van írva – az egész tisztán, egyértelműen visszatér az elejéhez. Nekem itt a szöveggel van bajom. Nem rossz, nem azért. Inkább nem kéne… úgy jobb lenne.

A Sziget-blues – nevéhez híven – blues. Ezzel nem okoztam nagy meglepetést, gondolom. De nem ám az az igazi blues. Egy séma, érdekes hangszereléssel, egyszerű, nem zavaró szöveggel, egy kis ízléses funky-beütéssel az ő szerkezetében. A dobos nincs csúcsra járatva, a gitárszóló bármelyik hagyományos blues-ba beleférne, bár itt a funkos alap érdekes ízt ad neki, ez kétségtelen. A lényeg: Ádám boldog, ha megszólal a blues, és ezt egy számára kedves hölggyel – nevezzük bébinek – is meg akarja osztani, kb. 4 percben.

Egy szerelmes dal…

Senki nem vehet el tőlem… az egyetlen szerelmes dal a lemezen, tökéletesen kidolgozott énekkel, gyakorlatilag fuvola nélkül. Szépen megcsinált, jól hangszerelt ballada, ütős refrénnel, mindenképpen az egyik legjobb – ha nem a legjobb – szerzemény az albumon. Ennél többet nem is érdemes írni róla, ez az a szám, amit meg kell hallgatni, és ha az ember éppen olyan hangulatban van, sírni kezd, ha pedig ellenfázisban van, egész nap ezt dúdolja.

Nem úgy, mint az ezt követő My girl című nótát. Mint a borítón is olvasható, ez a dal trad., azaz feldolgozása valamely ismeretlen szerző tizenkettőegytucat dalának. Nos, jobban is választhatott volna a Mini. Topogós, klasszikus blues, végtelenül egyszerű angol szöveggel, gyerekdal színvonalú dallammal, amit csak a zenészek pontossága és egy kis fuvola-villantás tesz elviselhetővé. Én spec nem értem, miért került a lemezre, de miért kéne mindent értenem, mondhatjátok joggal.

[2009.05.30.]