Deep Purple History a Cry Free-től - interjú Scholtz Attilával

- Hogyan találtad meg az új tagokat?
- Ez mindig nehéz feladat, mert nem blamálhatjuk magunkat, tartani kell az évek alatt elért színvonalat. Sosem hirdettük, hogy épp tagfelvétel van, mindig megpróbáltuk saját berkeken belül megoldani a dolgot. Olykor szerencsénk volt, amikor a kilépő ember a maga helyére ajánlott valakit. Így került Nagy Attila a csapatba, akit az elődje Soulavy Gábor ajánlott maga helyett a billentyűk mögé. Kállai János pedig saját tanítványát, Lee Olivért ajánlotta gitárosnak. A doboknál volt egy kis probléma, mert Gyuri is szeretett volna segíteni, de nem volt megfelelő jelöltje. Tatai Tamás kipróbálásának ötlete a mi fejünkből pattant ki. Őt már ismertük a Zepsession együttesből, akikkel volt pár közös bulink. Led Zeppelin tribute-ként gyakorlatilag a Deep Purple-höz legközelebb álló zenei világban tevékenykednek.

- Hogyan tanuljátok meg a dalokat?
- Hallás után. Kemény munka, fejhallgató fel, és fülelés órákon keresztül. Sokszor nehéz hallani ezeken a korai felvételeken, hogy mi zajlik ott, a kezdetleges technikák miatt nem annyira kristályosodik, ki, hogy ki mit játszik. Mondjuk az egy jófejség, hogy a gitárt és az orgonát teljesen szétpanorámázták balra és jobbra, az azért könnyít a dolgon.

- Mennyire gyakori, hogy egy tribute (cover) zenekarnak kapcsolata van az anyazenekarral?
- Egyáltalán nem. Minden tribute zenekarnak ez az álma. És egyben ez a visszajelzés, hogy az eredeti banda elismeri az adott zenekart. Ezért különlegesen nagy kincs számunkra az együttműködés Jon Lorddal, vagy pl. a korábbi Deep Purple video üzenet, amit a 40 éves szülinapjukat ünneplő koncertünk alkalmából küldtek tavaly.

Az első szervezett találkozónk a Deep Purple-el 2003-ban volt, ami szintén fantasztikus élmény volt. Roger Glover basszusgitáros kérdezte, hogy mi a zenekar neve. Cry Free. - szólt a válasz. Azt a dalt nem én írtam? – volt a további kérdés.  Abban a pillanatban jöttem rá, hogy Ő a mi keresztapánk. :) Ott állt az az ember, aki nélkül valószínűleg nem lehetne Cry Free sem, de a neve biztos nem ez lenne.

Az üzenet:



- Mennyire éri meg ma tribute illetve cover zenekarnak lenni?
- A kezdeti idegenkedés elmúlt az évek során. Most már eljutottunk oda, hogy a Deep Purple-t szerető közönség és szakma ismer, és szeretettel fogad minket. A tribute műfaj fellendülése is (amit végül is többek között mi indítottunk el), beérett annyira, hogy most már szívesebben fogad minket magába a hángérien mjúzik „biznisz”. Nyolcadik éve játszunk az ország legnagyobb rock klubjában, a Wigwamban, ami önmagában is jó ajánlólevél. Illetve most a Jon Lord együttműködéstől várunk további ismertséget és elismertséget. Ha nem is annyira kis hazánkban, mert itt, amit lehet, azt nagyjából elértük. Talán a fesztiválok és a motoros találkozók az a mezsgye, amit nem eléggé jártunk be eddig. Erre szeretnénk a jövőben jobban odafigyelni. Külföld felé is erősen nézegetünk, éppen most szerveződik egyszerre három németországi koncertünk is.

Jon Lord & Cry Free:


- Beszéljünk egy kicsit Rólad. 2003-ban az év énekese lettél. Mit jelent számodra ez a díj?
- Érdekes dolgok ezek a díjak, tárgyiasítják a megfoghatatlant. Nekem talán nem is jelent ez olyan sokat, mint amennyire a környezetemnek. Rengeteg emberrel találkozom a munkám (angoltanár – a szerk.) során, akik érdeklődnek a zenészi oldalam felől is. Elmesélem nekik, hogy mit csinálok, milyen sikereink vannak, ők udvariasan bólogatnak, majd mikor meglátják a vitrinben a csillogó-villogó kupát, akkor csillan fel igazán a szemük, hogy hűűűűha, az év énekese az én tanárom! Persze hatalmas megtiszteltetés és nagyon örülök neki.

[2009.12.01.]

« előző oldal

(2. oldal)

következő oldal »