Sötétben, zajban: Autechre az A38-on

A kísérleti elektronikus zene űttörőinek csúfolt brit Autechre duó néhány nappal a legújabb lemezének megjelenése után lépett fel az A38-on. Sok zaj, szabálytalan ütemek és egy hajónyi informatikus a koromsötétben.

A Rob Brown és Sean Booth alkotta formáció a '80-as évek végétől ontja magából kezdetben ambientes, majd később egyre ütemorientáltabb zenéjét, mindezt úgy, hogy nehéz lenne bárkivel is összekeverni őket. Igazán egyedi hangzásuk egy külső szemlélőnek inkább csak randomra összehordott ütemek, zajok és pittyegések zavaró egyvelegének hathat, de a koncerten rá kellett jönnöm, hogy létezik olyan is, mint hardcore Autechre rajongó.

Az első sorokban tomboló, kezében a legújabb, Overstep című album bakelit verzióját szorongató srác és a színpadra félmesztelenül felmászó, sikoltozó "kollégája" láttán átértékeltem magamban a kísérleti elektronika hallgatóiról eddig kialakult képemet. Hogy létezik, hogy valaki ennyire megkattanjon ezen a zenén? Mert az okés, hogy otthon a lakásban ezzel a muzsikával terrorban tarthatom a családot, és a szomszéd idegrendszerét is pillanatok alatt nyomás alá helyezhetem, de hogy egy koromsötét teremben magamból kivetkőzve próbáljam meg ütemesen rázni a fejem, netalántán táncoljak is rá, azt totál elképzelhetetlennek tartottam. Vannak akik nem.

Az egyik legbizarabb koncertélményem, mikor a ruhatárból benézve a Hajó táncterére csak annyit láttam, hogy egy rakás ember bólogat és bámulja egy koromsötét terem végét (merthogy az Autechre úgy lépett fel, hogy csak és kizárólag a laptopok kijelzője adott némi fényt a teremben), ahonnan pokoli zajok üvöltenek. Furcsa emberek, furcsa zene. Nekem megfájdult a fejem kb. 20 perc után és azon morfondíroztam, vajon kikaparnám-e a saját szemem, ha tálib fogolyként az amerikai fogvatartóim a kínzás ezen módját választanák, hogy információhoz jussanak; tutira elárulnék mindent.

Az Autechre előtt Rob Hall és Russel Haswell hangolta az embereket. Rob teljesen emészthető elektrót nyomott, végig rezzenéstelen arccal pakolta az ütemeket, és talán pont ezért nem is volt annyira érdekes, mint az őt követő Russel Haswell, aki nemes egyszerűséggel egy zajszerű hangot gerjesztett vagy fél órán keresztül. Ennek a korántsem kellemes zajnak a hallgatását pedig sűrű sztroboszkóppal tették még kaotikusabbá. Úgy körülbelül a felénél éreztem, hogy az epilepsziás sokk lehetősége nem is annyira elképzelhetetlen, mint azt eddig hittem volna.

Megrázó élmény volt, az biztos.

-zenemajom-

fotók: Orbán Péter

[2010.04.08.]