Interjú a Boardwalk Empire - Gengszterkorzó zenei felelőseivel

Különleges interjút közlünk. Olvasd Randall Poster, Jim Dunbar,  Stewart Lerman, Vince Giordano gondolatait!

 Randall Poster

– Ön hogyan közreműködött a Gengszterkorzó elkészítésében?
– Jim Dunbarral a zenei irányítást végezzük. Martin Scorsese-vel dolgoztunk az Aviátor című filmen is, ő kért fel minket a Gengszterkorzóhoz is. A feladatunk, hogy a zene segítségével is kifejezzük, alátámasszuk a korszakot, amiben játszódik a sorozat. Ez egy nagyon érdekes, még a rádió előtti időszak, és rengeteg, korábban sosem hallott zene várt felfedezésre. Atlantic City a szórakoztatóipar egyik zarándokhelye volt, mivel mindenféle revüt és Broadway előadást bemutattak, nem beszélve az éjszakai klubokról, olcsó mozikról. A sorozat tele van zenészekkel, előadásokkal. A korszak darabjait, régi klasszikus és eredeti felvételeket is felhasználunk.
A sorozat közben a korszak zenéjének számos különböző fajtáját fedeztük fel. Készítettünk népszerű számokat, ragtime-ot, hagyományos ír zenét, absztinencia-nótákat – hihetetlenül változatos volt. Mivel a sétányon játszódik, tömérdek verklizenét raktunk bele, megkülönböztetve az olasz és a német verkliket. Segítségünkre vannak még szokásos munkapartnereink, Vince Giordano, aki a hangszerelést végzi, és vezeti a zenekart, és Stewart Lerman, aki Jim mellett a felvételek koproducere.

– Mit tudott a ’10-es, ’20-as évek zenéjéről, mielőtt ezen a sorozaton kezdett dolgozni?
– Alapos kutatásokat végeztem, hogy meglegyenek az alapok a korszakhoz. Ahhoz az érdekes momentumhoz, amikor a ragtime-ból dzsessz lesz. Terry Winter és Tim Van Patten buzdítottak minket, hogy mélyreható kutatásokat végezzünk az ihlet megszerzéséhez. Így, annak ellenére, hogy a sorozat 1920-ban kezdődik, igyekszünk még jobban visszamenni az időben, a ’10-es évektől építkezve. Rengeteget fedeztünk fel abból a zenéből, amit úgy neveztünk el, hogy „a korszak nem hallott zenéje” – az olcsó, kis mozik némafilmjeinek zenéje, amiket az 1927-es „A jazzénekes” után többé nem hallhattunk. Kutatásaink során a korszak kottaarchívumát is felfedeztük magunknak, amiket feljátszva új életre keltettünk. Számos élő produkció van a műsorban. Használjuk is az eredeti felvételeket, de ezek gyakran karcosak, így ezekhez sok új felvételt is készítettünk.

– Ön szerint mit szűrnek le majd a nézők a sorozatból?
Teljesebb képük lesz arról, hogy milyen gazdag az amerikai zenei örökség. Ez egy közel száz évvel ezelőtti korszak, a dzsessz születésével pedig az élvonalba tartozik, és ennek az ereje előrelendíti a nemzetet.

– Milyen szerepe van a sorozatban a zenének?
Úgy gondolom, a sorozat nagyon fontos elemévé vált. A dalválasztás egy része elég aktuális, ha a politikai ellentmondásokra és elemekre gondolunk a történetben és a korszakban. Szesztilalmi, politikai dalokat is tettünk bele, és olyanokat, amikkel a különböző etnikai kultúrákat különböztetjük meg. Arra is használjuk a zenét, hogy összekössük Atlantic Cityt a Broadway-jel és a Great White Way-jel, George M. Cohan-dalok segítségével. Láthatjuk Eddie Cantort a színpadon, Nucky szvitjében, ahogy Nucky utal rá a chicagói republikánus kongresszuson. Nagyszerű jelenet, amikor Warren Harding kampánymenedzsere azt mondja: „még Al Jolson is neki ír számot”, mire Nucky azt válaszolja, hogy „ó, igen? Eddie Cantor sokkal jobb”. És, voltunk afro-amerikai klubban is Atlantic Cityben, Chalky egyik klubjában, ekkor jött az ötlet, hogy Mamie Smith is, aki szintén a kor énekese volt, szerepeljen a sorozatban.

[2011.02.08.]