Britney, a Végzetlen Asszony

De néhány percre vonatkoztassunk el minden – lehet, hogy naiv – elvárástól és nézzük annak a korongot, ami; egy egyszerű poplemeznek. Mert annak nagyon el van találva, hiszen pont azt a limonádét biztosítja, amit elvárhatunk egy ilyen zenére épülő középszerű átlagos anyagtól. Tökéletes bulira készülni, néhány dala tökéletes bulikba és autóvezetés közben is megfelelő hangulatot biztosít. A Femme Fatale teljes egészében viszi a standard elvárásokat, van rajta néhány nagyon erős dal, egy-két gyengébb eresztés, a maradék pedig kedvesen hallgatható, de „semmi különös”. Bár nagy átlagban hiányzik az összhatásból az előbb tárgyalt újító erő, néhány dalban fel-fel bukkan egy-két taktus, ami már érdekesnek is tűnhet. A dubsteppek sorozata, amely már megfigyelhető volt az első kislemezben, a Hold It Against Me-ben ugyanolyan ötletesen és erősen bukkan fel az Inside Out-ban és a Seal It With A Kiss szerzeményekben – mellesleg utóbbi dalban csak ez a néhány másodpercnyi kaland jelenti az izgalmat, a középtempójú dal egy utazás az évezred elejébe, de nem a retrós, nosztalgiázós tekintetben. Sajnos.

A Will.I.Ammel készített Big Fat Bass talán a legínyencebb dolog a korongon, ötletes ritmusvezetése, ütemei, a zongoralapjai és rendkívül sokszor változó zenei rétegei rámutatnak arra, hogy egy ilyen szintű vérfrissítés állna jól Spearsznek. A (Drop Dead) Beautiful a Blackout zenei szférájába tesz egy kis visszatekintést, teljesen korrekt módon, a benne debütáló Sabi nevű rapperlány pedig végül a korong egyik legjobb pontjává teszi a dalt. A meglepő című Gasoline is ötletes dolgokkal operál, ahogy a fuvolaalappal már-már magyar népmeszereűvé alakuló Criminal című dal is, ahol sajnos a szöveg elront mindent. A második kislemez, a Till The World Ends is belead anyait és apait a lemez jobbá varázsolásába, a kislemez-státuszt jogosan érte el, valóban az egyik legerősebb dal. Kiemelhető még az I Wanna Góban hallható fütyülés is, ami rövid, de kedves ínyencség – éppen annyira dobja fel a dalt, hogy ne legyen 100%-an középszerű.

A dalszövegek mellesleg talán az album legnagyobb gyilkosai. Bár néhol idegesítőbb az, hogy egy-egy szó végtelen ismerősével próbálták elérni azt, hogy legyen refrén vagy bridge rész, a témák teljes szegénysége mégiscsak nagyobb sérelem, ha picit is komolyan akarjuk venni a korongot. Persze az ember nem vár csodákat és világmegváltó gondolatokat egy mainstream zenétől – igaz, vannak akiknek ebben a közegben is sikerül ez – de egy harminc éves anyuka ne csak arról énekeljen, hogy szerelmes vagy nem szerelmes vagy hogy szeret táncolni. Énekeljen az életről, a gyerekeiről, a csalódásairól, hogy mi volt a fejében, mikor idegösszeroppanása volt – lehetnek itt komoly témák, csak akarni kellene. Akarni különlegeset alkotni, na meg kevesebb pénzt keresni.

A gyenge dalokat nem illik kiemelni, plusz olyan nagyon gyenge minőségről sehol sem lehet nagyon beszélni – bár a Trouble For Me vagy a Trip To Your Heart néhol már-már fájdalmasan semmilyenek. Nagy szívfájdalma akkor lehet az embernek, ha belehallgat a deluxe kiadáshoz járó négy bónuszdalba is, amelyek tökéletesen prezentálják, hogy milyen lehetett volna ez az album. Az autotune-okat és bárminemű torzítást hanyagoló He About To Lose Me nem csak Spears természetes (és megdöbbentően jó) hangja miatt különleges, hanem végre mutat valami igazán újat. Valami olyan újat, amit egy hetedik lemeznél tartó, sokak által ikonikusnak tartott, piacot uraló énekesnőnek legalább tizenkét dalon kellett volna nyújtania.

Summa-summarum, kellemes albumot hozott össze Spearsznek a producerek garmadája, akik kiadhatták magukból minden jó, meglepő és rossz ötletüket. A körülötte keringő nagy mondatok, hogy két év kemény munka áll mögötte, vagy hogy ez Britney Ray Of Lightja erős túlzások. A Circus után felüdülés a Femme Fatale, de egy Blackout után még mindig kevés. Nem mondjuk, hogy rossz úton jár Britney, mert a pozícióját tartani fogja az albummal, sőt büszke is lehet az anyagra. Mert minden gyengesége ellenére egy dolog mindenképpen kiemelendő a Femme Fatale-ról, éppen egy olyan dolog, ami ma egyre ritkább; a kiegyensúlyozottság. Elkezdődik az elejétől és végigvisz egy energiát a végéig, prezentálva a pop homogenitását. Ha egy kezdő énekesnő második-harmadik albumáról lenne szó, semmi nélkül adnánk ötből ötöt. De mivel egy nagykutyáról, sőt egy nagy túlélőről beszélünk ez egy stabil hármast ér. Leülhet Spears, maga még mindig nem a Végzet Asszonya. Talán, majd egyszer.

-Kanicsár Ádám András-

[2011.03.31.]