Szerelemre született - interjú Zoltán Erikával

Kevés magyar előadónak adatik meg több évtizedig élvezni a közönség töretlen szeretetét, főleg úgy, hogy közben nem dübörög körülötte, vele vagy éppen általa a szennyteregető bulvárgépezet. Zoltán Erika idén nyáron ünnepli karrierje kezdetének 25. évfordulóját.
 

Kétlem, hogy van olyan ember Magyarországon, aki nem hallotta volna Zoltán Erika nevét, de legalábbis valamelyik slágerét. Dalait a mai napig játsszák a rádiók, a diszkók – amelyeknek a mai napig fellépője – pedig a legkülönbözőbb remixekkel gondoskodnak az időtállóságukról. A táncos énekesnőként ismert előadó egyenes ívű, folyamatos és – párját ritkító módon – botrányoktól mentes karrierje fontos állomáshoz érkezett: 25. születésnapját ünnepli! Ehhez a nem mindennapi mérföldkőhöz érkezve, élő zenekaros, a tőle megszokott, hatalmas táncshow-val egybekötött koncerttel adózik az őt negyedévszázada megszerető, s azóta is rendületlenül a csillagok közt tartó közönség előtt.

Őszinte beszélgetés a határozott, céltudatos, profi, ám közben végtelenül közvetlen és jó humorú állócsillaggal, aki elárulja, valóban szerelemre született-e…

–  Milyen érzés visszatekinteni erre a „röpke néhány évre”?
– Idén januárban jött az egész ötlet: ki ünnepelje meg a 25 éves jubileumát, ha nem én magam. Az évszámok mellett nagyon könnyen elmennek az emberek; de azt hiszem, 25 évig intenzíven ott lenni ezen a pályán, ma, Magyarországon – anélkül, hogy magamat valami hihetetlen magas piedesztálra emelném – egy eredmény, ami mindazok számára, akik szeretnek és velem ünnepelnek minden egyes alkalommal, amikor erre megvan a lehetőség, egy fontos esemény lehet.

–  Miért pont Siófok?
–  Az Interpop Fesztivál, amin 1986-ban indultam, Siófokon volt. A szakmai zsűri ugyan nem értékelte a produkciómat, viszont az ottani közönségdíjat toronymagasan elvittem. Akkor ennek még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, hiszen elkeseredtem, hogy eredményt nem értem el. A díj melle azonban járt egy – az Interkoncert által szervezett – egy hónapos, kubai turné, ahol Magyarországot képviseltem (az összes szocialista országból volt egy-egy énekes). Hirtelen mégiscsak úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb nyertes. Később rájöttem arra is, mennyire meghatározó volt nemcsak a fesztivál, hanem az ott kapott közönségdíj is; hiszen egy évre rá megjelent az első lemezem – szintén júliusban, úgyhogy nekem a július egy abszolút pozitív hónap –, amely karácsony előtt már bearanyozódott (ez akkor 100 ezer eladott példányt jelentett), karácsony utánra megvolt a duplaarany, azaz a platina, a következő évfordulóra pedig már a 400 ezer Ezzel egy hihetetlen népszerűségre tettem szert egy év alatt, ami ma talán azzal hasonlítható össze, amekkora médiafelhajtás a különböző televíziós tehetségkutatókban szereplő embereket övezi. A különbség, hogy ez akkor nem karaoke-versenyek győztesei vagy vesztesei körüli médiafelhajtás volt, hanem önszántukból, nem beléjük sulykolva, megvettek 400 ezer Zoltán Erika-lemezt, ami 1,2 millió hallgatót jelentett, mivel egy családban minimum 3 emberrel számoltak a kiadók.
Utána jöttek a koncertek, ahol folyamatosan visszaköszönt Siófok. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az ORI [Országos Rendező Iroda – szerk.] 1987-ben, 1988-ban és 1989-ben is leszervezte a húszállomásos, nyári turnét, s számomra mindig Siófok volt a központ: ott legyenek sokan, az sikerüljön nagyon jól, mert az az induló helyem. Ezért fontos, hogy ez a július 15-ei koncert is borzasztóan jól sikerüljön, hiszen ha szeretnék tisztelegni az akkori közönség, az egész szituáció előtt, akkor ott kell először megünnepelnem.

–  25 éves színpadi jubileum, töretlen népszerűség, időtlen slágerek… Mi a tartós siker és – ezzel párhuzamosan – a földön maradás titka?
– Genetikailag – szüleim által – abszolút zenére kódoltak; tehát nem volt kérdés, hogy zenével foglalkoznom kell. A tánc már az én dilim. Négy évesen jelentettem ki először, hogy színpadi előadó, énekes, táncos szeretnék lenni. Természetesen ez akkor még nem volt tudatos, nem voltam olyan zseni. Anyukám ezt viszont nagyon komolyan vette. Ő egyszerűen, mint egy igazi, rendes anyuka, felismerte, hogy a gyereknek mit kell csinálnia: a megfelelő iskolákba íratott be; aztán amikor jöttek a tinédzserkori hisztik, nem engedte, hogy ezeket az iskolákat abbahagyjam. Sokkal jobban érdekelt volna, hogy a csajokkal lógjak, ahelyett, hogy mentem zongora- vagy balettórára, szolfézsra; ám valamiért volt bennem egy betyárbecsület, vagy talán már az elhivatottság picike csírája, miszerint – bár anyukám ezt nem tudta leellenőrizni, hiszen kőkeményen dolgozott azért, hogy ki tudja fizetni a különóráimat – nem linkeltem el. Mire gimnazista lettem, ez akkora különbséget jelentett, amitől kezdtem büszke lenni magamra; ugyanis világéletemben visszahúzódó lány voltam, sosem voltam elégedett sem a külsőmmel, sem azzal, amit tudok, mindig találtam jobbat, akivel szívesen cseréltem volna. Ezzel viszont el tudtam különülni az átlagdiákoktól, mert már valamiben, pozitívan kilógtam a sorból. Ez elkezdett tetszeni, és akkor már nagyon tudatosan hajtottam azért, ha majd egyszer jön a nagybetűs lehetőség, akkor ne csak mosolyogjak szépen, hanem tudjam a szakmámat annyira, hogy megálljam a helyemet, s legközelebb is hívjanak.
Szerencsére a legjobb pillanatban, a legjobb helyen jöttek a lehetőségek. Még érettségi szünetem volt, amikor megkeresett a televízió tánckarának koreográfusa, Geszler Gyuri, mert az első nagy, országos Szűcs Judith-turnéhoz kellett neki három lány, három fiú, s egy lány még hiányzott. Hihetetlen boldog voltam, amikor 35 lány közül engem választott. S hogy mennyire számít, az ember szívből akarja-e vagy sem: amikor először rám szóltak a turnén, mikor veszem fel a pénzt, akkor jöttem rá, hogy ezért fizetni is fognak. A színpadi alázat, meg az, hogy mindennél jobban szeresd azt, amit csinálsz, nagyon fontos része annak, hogy ne a pénz motiváljon, és akkor egyébként lehet, jön a pénz magától. Mint ahogy jött a lehetőség a ’86-os fesztiválra, az első lemezre…

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.07.13.]