Januárban Jane Birkin ad koncertet az A38 Hajón 

Jane Birkin neve majdhogynem egyet jelent a modern francia sanzonnal. Világhírt második férjével, a francia kultúra nagy provokátorával, Serge Gainsbourg-ral énekelt duettjével, a Je t'aime... Moi non plus-vel (Szeretlek... Én se téged) szerzett, hogy aztán énekesnőként, színésznőként és közéleti személyiségként megkerülhetetlen intézménye legyen Franciaországnak. Régóta várt, első magyarországi koncertjén Gainsbourg-válogatást ad elő, némi csavarral: ezúttal – a tavaszi földrengés és cunami emlékére – japán zenészek kísérik Birkint, és játsszák némiképp „keletiesítve” az ismert dalokat. 

Az eredetileg angol származású Jane Birkin a francia sanzontörténet egyik legizgalmasabb, de mindenképp legváltozatosabb életutat befutott főszereplője. A hatvanas évek végének szexszimbóluma, a zseniális, gonosz és züllött Gainsbourg felesége, dalainak érzékeny tolmácsolója, később művészfilmek dédelgetett sztárja, sokszoros César-jelölt szinésznő, énekesnő, jószolgálati nagykövet, és nem utolsósorban a lassan szülein túltevő Charlotte Gainsbourg édesanyja. Számtalan élet, egyetlen személybe sűrítve.

Jane Birkin maga a korszellem: egykor egyedülálló módon testesítette meg a hatvanas évek végének szexuális forradalmát. Első filmszerepét Antonioni Nagyításában kapta (David Hastings cicázik vele egy nagy adag indigópapíron a film híres jelenetében), és mellesleg nem máshoz ment férjhez, mint John Barryhez, aki ekkortájt vált kultukussá James Bond-filmzenéivel.

Kitüntetett évben, 1968-ban, mindössze 21 évesen került Párizsba, és azonnal meg is kapta a Slogan című film egyik főszerepét, ami aztán megváltoztatta egész életét. A film másik főszereplője és zeneszerzője, Serge Gainsbourg felajánlotta neki az eredetileg Brigitte Bardot közreműködésével előadott számát, a Je t'aime... Moi non plus-t. A Birkin erotikus suttogásával, sóhajaival és brutális brit akcentusával megtámogatott szám elképesztő siker lett, majdhogynem 1968 szimbóluma: a franciák számára ez lett az, ami mondjuk az amerikaiaknak a Hair vagy a Born to Be Wild. Gainsbourg és Birkin gyorsan össze is házasodtak (lányuk, Charlotte 1971-ben született meg), és az ifjú múzsájától valósággal újjászületett Gainsbourg ontani kezdte a lemezeket. E folyamat csúcspontja volt az 1971-es konceptalbum, a Histoire de Melody Nelson, Birkinnel a borítóján. Az énekesnőt férjének zseniális számai a totális sikerbe katapultálták, és a modern, rock-orientált francia sanzon „legújabb hullámának” csúcsára emelték, Françoise Hardy és Brigitte Fontaine mellé.

A páros elképesztően népszerű volt, talán csak a Jacques Dutronc-Hardy házaspár vetekedett velük. Ontották a közös filmeket és lemezeket, a kapcsolatot azonban aránylag hamar romba döntötte Gainsbourg irgalmatlan alkoholizmusa és nőcsábászata.

Birkin 1980-ban elvált, és nem sokkal később férjhez ment Jacques Doillon-hoz, az ismert filmrendezőhöz, ami újabb csavart hozott pályáján. Birkint egy csapásra felfedezte a „filmszakma elitje”, az egykori újhullámos rendezői kör. És bár az énekes-színésznő korábban is rengeteget szerepelt (például A medencében, a Halál a Nílusonban, vagy Claude Zidi Az állatjában), az igazán nagy szerepek csak ezután jöttek. A nyolcvanas években a legnagyobb rendezők adták kézről-kézre, Patrice Leconte-tól Jacques Rivette-en és Agnès Vardán át Godard-ig és Alain Resnais-ig. Több César-díj jelölést is begyűjtött, egy csomó brit és francia állami elismerés társaságában. Aztán egykori férje, Gainsbourg 1991-es halálát követően elkezdett „kibékülni múltjával”, és több feldolgozáslemezen énekelte fel újra és újra, újabb és újabb verziókban egykori slágereit. Eközben folyamatosan tartotta a lépést az említett „korszellemmel”, hiszen a Négresses Vertes-tel éppúgy dolgozott együtt, mint Goran Bregovic-tyal, de duettezett Brian Molkóval a Placebóból, Bryan Ferryvel, Caetano Velosóval, Manu Chaóval, Paolo Contéval, Mickey 3D-vel, Étienne Dahóval, koncertezett (a lányának lemezt író) Beckkel, egyszóval sok mindent el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy visszavonult volna a nagyvilágtól.

Aztán 2011 tavaszán eljutott hozzá a Japánt sújtó cunami híre. Pár napon belül már Tokióban volt, hogy helyi zenészek közreműködésével jótékonysági koncerteket szervezzen és adjon. Az összeállított anyag a sajátos hangszerelésben akkora sikert aratott, hogy Birkin hamarosan amerikai, majd európai turnéra indult – ugyanazon muzsikusokkal. Ezt a „japán hangulatú” és Japánra emlékező műsort adja elő Budapesten is, ami természetesen nem csak a cunaminak állít emléket, hanem az egykori zseniális, ám kibírhatatlan férjnek is. Éppen negyven éve, hogy a Melody Nelson-lemez megjelent, és éppen húsz éve, hogy Gainsbourg meghalt. Persze Birkin az emléket is a maga módján, és Gainsbourg-hoz méltón állítja. Kevés életmű viseli el, és kevés özvegy engedheti meg magának, hogy a volt férjére emlékező műsorát annak talán legjobb szerzeményével indítja: Requiem pour un con, azaz Rekviem egy faszfejért.

-a38- 

fotó: Franck Laguilliez

[2011.11.23.]