Beach Boys-Szörfparti Budapesten - képekben

Először járt Magyarországon a Beach Boys.A színpadon nagy szörfdeszka, cserepes pálmák. Vidám tengerparti feeling uralja a terepet, a vetítőn óriási óceánhullámok, rajtuk szörfösök siklanak (az archív felvételeket kivéve felejthető a bemutató). 

A frontember Mike Love csepp-, vagy ha úgy tetszik, lángnyelv alakú, Amerikában a „tengerparti fiúk” feltűnése idején (nálunk, Magyarországon valamivel később) divatos indiai mintás ingben, fején a fiatalkora óta elmaradhatatlan sildes sapkával. A turnén az együttes korai éveit képviselő másik résztvevő, Bruce Johnston öltözéke belesimul a díszletbe. A közönség soraiban kevés a fiatal, a retrohullám inkább a hardrockot emelte magasba. A mai huszonéveseknek a nagyszülei voltak ifjak az együttes szárnybontogatása idején, de az amerikai „fiúk” csak most, a csapat fennállásának ötvenharmadik évében lép fel először hazánkban.

Minden idők legkortalanabb popzenéjét a Beach Boysnak köszönhetjük, nem is akármilyen ítész, hanem Road Stewart szerint. Az 1961-ben, családtagokból és barátokból alakult együttes legkevésbé ismert számairól is néhány ütem után azonnal tudjuk, hogy az övék – a dalok és előadásuk harmóniája miatt. Kristálytiszta vokáljaik, amelyek előcsalogatásában az együttes minden egyes tagja kiveszi a részét, jellegzetessé teszik a zenéjüket.

A három Wilson testvér: születési sorrendben a zeneszerző és hangszerelő Brian (aki kétévesen, George Gershwin Kék rapszódiáját hallva szeretett bele a zenébe, noha gyerekként is félig süket volt), a dobnál helyet foglalt Dennis és a gitáros Carl, valamint unokatestvérük, az énekes Mike Love meg iskolatársuk, a gitáros Al Jardine eleinte kizárólag a szörfözésről, az autókról és a lányokról énekeltek. Afféle tiniegyüttes gyanánt. De hiszen kezdéskor még egyikük sem érte el a huszadik életévét, Carl pedig mindössze tizenöt volt. Brian hamar, 1965-ben drogfüggőségből adódó pánikbetegsége miatt feladta a koncertezést, helyette a basszusgitáros-billentyűs, Bruce Johnston szállt be a buliba, és maradt ott mindmáig, hiszen Budapestre is ő jött el a korai formáció képviseletében.

A későbbiekben Brian zeneszerzői ambíciói nyomán sajátos hangzásvilágukat megtartva bővítették a repertoárt, haladtak a korral, a zenei divattal, így sikerült a legtöbb lemezt eladott rockegyüttessé válniuk, sőt, tizenkettedik helyre jutniuk a Rolling Stones Magazin minden idők legjobb művészeinek százas listáján, és a Rock and Roll Hírességek Csarnokába kerülniük 1988-ban, öt évvel azután, hogy a tengerbe fulladt Dennis helyét David Marks vette át. Tíz évvel ezután sajnos Carl is meghalt, így most, Budapesten Wilsonok nélküli Beach Boyst voltunk kénytelenek köszönteni.

A koncertkörutat megalakulásuk ötvenedik évfordulóján kezdte a Beach Boys, így saját történetüket szörfözték végig zenéjük révén. A kevésbé ismert szörfös, autós és csajos számok már éppen kezdtek volna egyhangúvá válni, amikor a Don’t Go Near the Water, a Long Promised Road, a Surf Upot követően, a lírai hangvételű Surfer Girl Do You Love Me előtt  a közönséghez különben is kedélyesen csevegő, a már idősödő hölgyekre kacsingató  Mike, felrázta a bulizástól elszokott nézőket. Kérte, magasra tartott karjukat ritmus szerint jobbra-balra lengetve világítsanak a kezükben tartott mobiljukkal. Igen, hajdan öngyújtó szolgálta ezt a célt, de mi tagadás, a mostani változat kevésbé tűzveszélyes.

Nem maradhatott ki a Pom Pom Play Girl vagy a Beach Boys leghíresebb tizenöt számát rögzítő lemezről például a Back Home és a Rock and Roll Music, meg jött persze a dalszövegeiben a holddal és az álommal úgyis gyakran foglalkozó együttes jubileumi koncertjén a Moon Dawg is. A Shut Down-nál már az ülőhelyeken is sokan dalra fakadtak, csakúgy, mint a Don’t Worry Baby című nóta esetében, amely remekül reprezentálja, hogy a Beach Boys kivételes hatással volt az utána alakult könnyűzenei formációkra. Persze a minden idők legjobb ötszáz dala között előkelő helyet elfoglaló Sloop John B című folk-rock szám sem rossz példa erre.

Az egyetlen majdnem alapító és az egy szem igazi Beach Boys-ősapa mellé remekül válogattak olyan hangú újabb tagokat az együttesbe, akik megszólalásával a két „nyugdíjasnak” az életkor előrehaladtával a leggondosabb karbantartás mellett is óhatatlanul mélyülő tónusú éneke ellensúlyozható, sőt mi több, a fiatalabbak által hitelesen idézhető fel a tengerparti fiúk fénykora. Olyannyira hitelesen, hogy az Arénából kifelé menet néhányan arra tippeltek, régi felvételeket felhasználó play back-koncertet hallhattak, különben nem lehetett volna ennyire autentikus az egész…

  – iz –

[2014.12.05.]