"Szerencsére minden aktív magyar zenei értéket meg lehet tekinteni” - Interjú Jozé-val

Bese Jozefák László. Mindenki csak Jozé néven ismeri. Számos publikációja jelent meg rock vonalon, egyebek mellett a Rockinform, a Civil Rádió és az ePresso volt munkatársa. Szabadúszóként jelenleg is több zenei médium külsős szerzője. A Pompeii Records nevű zenei gyűjtemény atyja, az Anti-Drog és a Leukémia jótékonysági fesztiválok főszervezője, magyarországi Pink Floyd klub elnöke, néhány tucat hazai zenei produkció ötletgazdája és szervezője, továbbá jó néhány patinás múltú zenekar amolyan mindenese, egy láthatatlan szürke eminenciás! 

Gondoltam, hogy „jó értelemben” belenyúlok vele, de csak reménykedni mertem abban, hogy ilyen őszinte lesz. A felkínált magas labdákat simán lecsapta, sőt, Ő is megkínált vele, amiből újabb jó kérdés született! Most a sokat látott hóhért akasztják egy nem rövid, de súlyos interjúban, mely négy részben kerül terítékre…

I. rész - „Szinte mindenki érdemi munka és befektetés nélkül akar gyorsan és hatalmasat szakítani.”

Sokaknak rockzenei vonalon ismerős a neved. Viszont, aki alkalmi koncertlátogató vagy nem szakmabeli, azoknak meséld el röviden, Hobo után szabadon ”Ki vagy Te”?

Egy magyar ember, akinek hivatása és életformája a zene. Ha lehet, főállásban foglalkozom zenekarok és zenei projektek menedzselésével. Ha ez épp nem lehetséges, akkor az aktuális civil kenyérkereset mellett ügyködök. Gyakorlatilag ezerféle mellékállásban, illetve társadalmi munkában egyengetem a projekteket. Ez jellemzően hanghordozók kiadását, kiadatását takarja, valamint élő koncertek és zenei klubok élete hívását, a meglévők támogatását a hazai zenei életben.

Az elmúlt huszon-akárhány évben voltam már minden poszton. Tehát ragasztottam már plakátot, vezettem műsorokat, szerkesztettem programajánlókat, importáltam lemezritkaságokat. Készítettem zenekari honlapokat, valamint webkettes internetes megjelenést zenei produkcióknak. Tanítottam ifjú és nem annyira ifjú zenészpalántákat. Szedtem jegyet, pakoltam erősítőket, intéztem promóciót és sajtókapcsolatokat. Közbenjártam mások produkciói érdekében az éppen polcon lévő illetékes politikusoknál. Pontosabban azok értelmesebb részénél. Vetítettem videókat koncerteken a színpadok mögé. Illetve irányítottam már fénytechnikát is. Árultam lemezeket és posztereket, trikókat és jelvényeket. Voltam rendező, fotós és kameraman. Tartottam zenei és zenetörténeti előadásokat. Szereztem együtteseknek fellépési lehetőséget, próbahelyet és klubhelyszínt. Készítettem bootlegeket és belső használatra szánt promóciós kiadványokat. Szerveztem fesztiválokat, klubokat, rajongói találkozókat és Hi-Fi/High-End zenehallgatásokat. Producereltem hanglemezeket, CD-ket és online kiadványokat. Írtam zenét és dalszöveget. Készítettem plakátot és lemezborítót.

Megtiszteltetésnek veszem, hogy számos neves és nívós előadó archívumát, életművét én kezelhetem. Azt, hogy gyermekkorom hősei rám bízzák értékeiket; hogy gondozhatom az eddig betiltott vagy egyéb okból elfekvőben lévő anyagaik ősbemutatóját, kiadását, feljavított és kibővített újrakiadását; hogy egy-egy tervezett megmozdulás vagy kiadvány előtt felhívnak, adnak a véleményemre. 

Mindezek mellett hosszú évek óta dolgozom, nagyrészt társadalmi munkában, a sajtó egészségesebb részének. Tehát, ahol cenzúra nélkül engednek / engedtek dolgozni, ott interjúk, lemezajánlók, koncertbeszámolók, életmű bemutatóírások és rádióműsorok kerültek / kerülnek ki a kezem alól. Ez utóbbi sajtós tevékenység mostanában egy kicsit belassult, mert az állandó pörgés megbosszulta magát és egészségügyi okokból, muszáj volt elengednem pár projektet, pár témát.

A legtöbben valószínűleg a rocksajtóból, illetve az országos jótékonysági Leukémia Fesztiválsorozat, illetve az ahhoz kapcsolódó Emberek Emberekért válogatás-sorozat révén ismerhetik a nevem. De mint az előző felsorolásból látszik, kevés olyan, az érdeklődésemet felkeltő, a nagyrabecsülésemet kivívó hazai előadó van, akivel még nem sodort össze az élet egy-egy érdekes projektre.

Hogy néz ki egy ilyen felkérés, együttműködés a gyakorlatban? Ők keresnek téged, vagy te állsz elő az ötleteiddel?

Is-is. Jellemzően az történik, hogy csörög a telefon, hogy Jozékám ilyen és ilyen előadást szeretnénk létrehozni, ilyen és ilyen új kiadványra gondoltunk. Mit szólsz hozzá? Én meg szólok, amit az adott projektről őszintén gondolok. Mondjuk meg azért őszintén, nem lehet mindenkivel őszintén beszélni, mert sokan már akkorára nőttek önmaguk szemében, hogy nem bírják a kritikát.

Olyan is van, hogy felhívnak, hogy te, ezerkilencszáz…akárhanyadikán volt-e koncertünk? Ha igen, hol játszottunk és kik voltak a bandában az akkori tagok? Aztán rendszeresen kérnek archív anyagokat. Leginkább a kiadványok bónuszainak, és új koncertműsorhoz, hogy legyen az adott szerzeményt mi alapján újra megtanulni. Illetve rendszeresen szoktak kérni rádióműsorokhoz, közeledő interjúkhoz kapcsolódó zenei anyagot.

Az érem másik, hogy időről időre én is elő szoktam állni egy-egy általam megmentésre gondolt zenei anyaggal. Azért, hogy legyen végre hivatalos lemez a betiltott dalokból, az érdekesebb kiadatlan koncertfelvételekből, demókból. Illetve emlékezzünk meg együtt, élő koncerteken is azokról, akikkel elbánt az élet. Pontosabban azokról, akikkel csúnyán elbántak az aktuális kultúr-hatalomban, illetve az ízlésdiktatúrát fenntartó tömegmédiában pöffeszkedő víz- és fafejek. Akár az előző rendszerben, akár a mostani idegen érdekű- és tulajdonú multikulti médiadiktatúrában jártak pórul tehetségeink. Ezekkel az ötletekkel aztán vagy elküldenek a francba, vagy lenyúlják és megvalósítják a saját ötletükként. Aztán van olyan is, hogy a projektet megcsinálják ugyan, de kiherélik, hogy elvegyék az élét. És néha-néha megtörténik a csoda, vagyis egyszer-egyszer, szökőévenként megvalósul tisztán egy-egy eredeti elképzelés is.

Említettél egészségügyi okú lassítást. Mi történt?

Én ezeket a dolgokat: tehát a hiánypótló zenei írásokat, értékmegőrző kiadványokat, projekteket, a koncert és klubszervezéseket javarészt a koncertek után éjjel, sőt inkább hajnalban végeztem. Alvás helyett. (Milyen ismerős a dolog! – a szerk) Mivel jellemzően társadalmi munkában, ezért aztán reggel, vagy jobb esetben délelőtt meg csörgött az óra, jött a kelés, és indult a kenyérkereset. Ez nem néhány napig vagy hétig zajlott így, hanem éveken, évtizedeken keresztül. Az isteni renddel persze senkinek sem lehet tartósan szembe menni. Nekem sem. Így, miután magamtól nem álltam le pihenni, jelzett a szervezet, hogy eddig és ne tovább. Most napközben kivizsgálásokra járok, esténként meg többet alszom, mint bármikor korábban. (nevet)

Hogyan, mikor alakult ki a zene szeretet Nálad?

Egészen kis gyermekkoromban. Édesapám és édesanyám is állandóan jó zenét hallgatott. Nem kellett összetörni a rádiót. (nevet) Zeneszerető emberek révén rám is átragasztották az értékes szeretetét, áthagyományozták a minőségi hangfelvételek birtoklásának élményét, értékét. Így aztán kiskölyökként, az első adandó alkalommal magnózni kezdtem: Pár évvel később pedig az így összegyűjtött értékeket szisztematikusan begyűjtöttem lemezen is. E gyűjtemény felépítése hatalmas iskolának bizonyult. A hivatalos hanghordózók mellett nagyjából huszonöt éve lelkesen archiválom a kiadatlan cuccokat: demókat, bootlegeket, alternatív változatokat, betiltott hangfelvételeket. Feltett célom ezeknek a feledésre ítélt ritkaságoknak, azok érdemi részének, „vastagjának” publikálása.

Kölyökkoromban a környezetemben elérhető minden létező hangszeren elkezdtem zajongani, majd hamar ráuntam a dallamkoppintásra és önálló kis darabokat kezdtem farigcsálni. A kisdobos-úttörő korszakban természetesen énekkaros lettem. Aminek a sok marhaság éneklése mellett megvolt az az előnye, hogy nem ijedek meg a közönségtől, ha színpadra kell állni. Illetve, hogy ez által, az „átkosban” néha még nyáron is kaptunk narancsot. (mosolyog) 

Kamaszként természetesen több alternatív, vagyis „nem tudunk zenélni, de azért erőlködünk és okoskodunk” típusú együttest alapítottunk. Melyek nem feltétlen voltak jók, a legtöbb el sem jutott a szoba – garázs - iskola háromszögből a rendes színpadokig. Viszont szép lassan elkezdünk fejlődni hangszeresen? Majd a komponálást illetően is. Húsz év távolságból ma már nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az akkor született szerzemények közül, több is időtállónak bizonyult. Az akkori, (vagy akkor is) belterjes szakma szégyene, hogy ezek nem juthattak el a nagyközönséghez, mert (akkor is,) az akkori, egynyári üdvöskéiket futatták.

Miután az önmagukat felsőbbrendűnek, messiásnak vagy egyenesen istenek képzelő döntnökök, a zenei gagyi, hatalmukkal visszaélő prófétái a zenekaraimat sorra ellehetetlenítették; miután az aktuális társaim kedvét újra és újra szegték; miután lassanként évente kezdhettem újra nulláról a próbákat és a betanítást – végül úgy döntöttem, hogy vége. Tehát, amíg az addig elkészült szerzeményeim / szerzeményeink nem kerülnek méltóképpen kiadásra és bemutatásra, addig nem írok több zenét saját részre, és szögre akasztom a gitárt is. De megfogadtam, hogy a jézusi aranyszabály értelmében ("Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták."), onnantól fogva minden olyan értékes zenei produkciónak a segítségére leszek, amelyiknek tudok. Úgy érzem, hogy ezt a fogadalmat az elmúlt években maradéktalanul megvalósítottam.

Aktív koncertszervezőként láttál már feketét-fehéret, balkánt… Rengeteg a fesztivál manapság, ez jó egy minőségi zenére váró rajongónak, vagy hasonlóan „elkurvult” a helyzet, mint a médiában?

Jellemzően csak balkáni, kusturicai helyzetekkel találkoztam. Olyanokkal, amelyekhez viszonyítva az angol humor abszurditása maga a kadencia, maga a normalitás. Szinte mindenki érdemi munka és befektetés nélkül akar gyorsan és hatalmasat szakítani. Szinte mindenki a másikéval akarja verni a csalánt. Ez már önmagában is szégyenletes bizonyítványa az önmagától elszállt „szakmának”. De ráadásul a legtöbb esetben szó sincs szakértelemről vagy elhivatottságról. Javarészt olyanok döntenek a sorsunkról, akiknek közünk nincs a rockhoz, vagy általában a zenéhez. Javarészt töketlen alakokról van szó, akik egy sivatagban osztják ki egymásnak a nem létező csalánt. Persze, hogy ezekből a botrányos történésekből mit lehet nyilvánosságra hozni, főleg nevesítve, az megint egy más kérdés.

A kétezres években eluralkodó felhozatal szempontjából nézve mára már ott tartunk, hogy egy-egy ritkán látott külföldi legenda esetében éri meg az embernek, hogy kitegye magát a fesztiválokon tapasztalható áldatlan állapotoknak, valamint az érdeklődésünket kiváltó fellépő mellett kapcsolt áruként kínált többi „zenei” program borzalmának. Az akusztikai környezetszennyezésnek is beillő rettenetes hanghatásoknak.

A minőségi zene legalább annyira hiánycikk a fesztiválokon, mint az idegen, multikulti tömegmédiában. E mellé elszoruló szívvel meg kell jegyeznem, hogy a sajnos közszolgálati néven futó belterjes akármicsodában is ez a helyzet. Mert rádiónak, rádiózásnak azért nem nevezném a most uralkodó borzalmakat.

Szóval a legtöbb fesztivál kínálata szánalmas. Van, amelyiké egyenesen kártékony. Egy normális világban hivatalból is üldözendő lenne több országos hírű fesztivál műsora. Ezért ezek nem vonzanak. Munkán kívül nem is járok ilyenekre, ahogy másoknak sem ajánlom a gyenge felhozatallal kérkedő fesztiválmenüket. Ha időről-időre el kell kísérnem egy zenekart egy ilyen rosszul szervezett, ellenséges lelkületű, nagyrészt buta programmal súlyosbított rossz fesztiválra, alig várom, hogy vége legyen. És meneküljünk, és végre a normalitás felé folytassuk utunkat.

[2015.07.08.]