"Szerencsére minden aktív magyar zenei értéket meg lehet tekinteni” - Interjú Jozé-val

Vegyünk egy friss példát. Der klassiker magyarosch wirtschaft. Szégyen, ami a Pannónia Fesztivál körül uralkodik. Nem folynék bele, hogy melyik oldalnak lehet igaza, mert már az tény, önmagában állva is közbotrány, hogy ilyenről egyáltalán szó eshet. Mindenesetre van egy nagyjából bejáratott nevű fesztivál, ami nagyjából pont a 2011-es Twisted Sister koncerttel szerzett nevet magának. Most nem elég ez a „kié a nagy P.” cirkusz, meg a helyszín szánalmas ide-oda való tologatása, hanem még megtoldják azzal a gyenge koncertkínálattal is, hogy nagyjából pont a semmiről van szó.

Hiszen egy, a Twisted Sisterrel befutott fesztivál kínálatában nem talál semmi olyat a magyar Twisted Sister rajongó, gyengébbek kedvéért: klasszikus heavy metal rajongó, amiért ő anno a Pannónia Fesztivált választotta. A zenei kínálat ilyen szempontból a bányászbéka alatt. De ha felülemelkedünk a műfajokon, akkor sincs nagy megfejtés. A Deák Bill Blues Band és a Takáts Tamás Blues Band után a legtöbb rockrajongó már csak a fejét vakargatja, a sokadik tervezett programot bogarászva. Csoda, ha megsértődnek az MR2 emlőin nevelkedett ifjak, ha az átlag rocker ma, 2015-ben azt mondja a Pannónia Fesztivál neve után legyintve, hogy nem kár érte?

De, hogy ne csak morogjak, hanem jó példával is szolgáljak: a Rockmaraton mindig hozza a kötelezőt, biztos pont a magyar rockéletben. Ahogy a RockPart is nagyon rendben volt. Miután már írtam erről a témáról, az egyszerűség kedvéért önmagamat idézném.

Rendhagyó beszámoló a P. Mobil 2014-es „Élve vagy Halva” turnéjáról – részlet

“Ellentétben a legtöbb fesztiválon tapasztalható áldatlan állapotokkal, a RockPart tényleg csak és kizárólag az élő zenéről, az igazi rockról szól. Végre egy nyugodt hely, ahol nem ordít a pecsenyésnél meg az orvosi sátorból a gagyidiszkó és lakodalmas sramli, csak azért, mert az elprolisodott vállalkozó egyszerű alkalmazottjai nem képesek elviselni a nekik kenyeret adó rendezvényt, illetve mert még a munkahelyükön sem képesek viselkedni. De a RockParton nincsenek oda nem illő programok, agymosás, tukmálás, agitprop, ilyen-olyan témaidegen „civil” sátrak.

Istennek hála, hogy nem voltak a média vagy a politika károkozói által ránk erőszakolt műanyag fellépők, ál-alternatív álzenészek álprodukciói sem. A RockParton nincsenek műkaják, nincs a Nagy Testvér „szép új világát” előkészítő kötelező elektronikus fizetési kényszer sem. Ahogy nincsenek a magyar rockzenét utáló, azt lenéző, nem is ismerő nagymellényes illetékes elvtársak. Kedves a fogadtatás, profi cucc, jól átgondolt műsorstruktúra, műértő, felkészült, rockszerető személyzet jellemzi a fesztivált, mely sok egyéb kutyaütőnél vagy szándékos, megélhetési szabotálónál jobban megérdemelné az ilyen-olyan támogatásokat.

Csak remélni merem, hogy e nagyszerű rendezvény még sokáig megőrzi az arcát. Hogy az évek multán nem válik önmaga paródiájává, mint olyan sokan mások. Természetesen ilyen terepen és ilyen felhozatallal (Deák Bill, Kalapács, Lord, stb.) könnyű nagy bulit csinálni, mert a jó buli, az jó, műértő és homogén rocker-közönséget vonz. A P. Mobil (akárcsak a többiek) természetesen leütötte a magas labdát, így mindannyian szép emlékekkel gazdagodtunk.

Külön kiemelendő, hogy a Balatonszemesen tevékenykedő önkéntes hittérítők sátra a rendezvény területén kívül helyezkedett el. Így egyáltalán nem voltak kellemetlen találkozások. E példás megoldás tökéletesen kizárta az, hogy egyik ember a másik agyára menjen. Kivéve, ha valaki kifejezetten kereste a vitát. Akik nem kívántak erkölcsi, szellemi kérdésekről beszélgetni, azok nem botlottak bele úton-útfélen a számukra kellemetlen helyzetbe. Akiket a rockerek közül viszont érdekelt a téma, akik kíváncsiak voltak a keresztény fiatalok üzenetére, bizonyságtevésére, azok békésen és nyugodtan, (be- és megszólásmentesen) meghallgathatták azt. Akiknek segítségre volt szükségük, akiknek megválaszolatlan kérdései voltak, akik gyászoltak, azok is jól láthatták, hogy hova fordulhatnak lelki segítségért. Bár mindenhol ilyen intelligensen valósulna meg a békés egymás mellett élés. A kultúrált párbeszéd.”

Szerencsére minden aktív magyar zenei értéket meg lehet tekinteni a fesztiválokon kívül is. Normális hanggal, normális műsoridővel, normális körülmények között.

Konkrétan?

A teljesség igény nélkül, akik most hirtelen az eszembe jutnak: East, Solaris, Trottel Stereodream Experience, Special Providence, OneHeadedMan, Nomad, Omega Oratórium, Korál, Tátrai Band, Mini, Invocatio Musicalis, Demjén Ferenc, Fusio Group, Salvus, Tompox, ef Zámbó Happy Dead Band, Eszterlövészek, Fanyúl, Djabe, Marathon, After Crying, F. O. System, Kárpát Möbius, P. Mobil, Lord, Z.B.B., HitRock, Pandora’s Box, és a mutyiból kitaszítottak sora hosszasan folytatható…

Nem érzed visszásnak, hogy erőteljesen ostorozod a fesztiválok többségét, miközben te magad is egy fesztiválnak, egy fesztiválsorozatnak köszönheted az országos ismertséget? Miben érzed másnak, különbnek a nevedhez köthető jótékonysági fesztiválsorozatot?

Egyrészt kifejezetten figyeltem arra, a jótékonysági fesztiválsorozat eseményeinek programja és szellemisége olyan legyen, amiért adott esetben én magam is fizetnék. Ez egyébként minden munkámnál alapvető, kiinduló szempont.

Gondosan ügyeltem arra is, hogy a rendezvények ne „szigetesedjenek” el. Az első időkben, amikor még friss, felfutó dologként olyan nagy volt a svung, hogy hetente többen is jelezték részvételi szándékukat, könnyen felépíthető lett volna egy ismétlődően több száz fellépős, soknapos, akár egyhetes fesztivál-kör is. De nem akartam az emberléptéket, a barátságokat, az évtizedes jó kapcsolatokat beáldozni a monumentalitás oltárán. Mert egy bizonyos rendezvény nagyság után csak durva diktatórikus módszerekkel lehet a káoszba fulladást elkerülni. Ez viszont nem egy profitorientált nagy produkció volt, hanem a baráti kör és a bekapcsolódni vágyó külsősök tiszta, jótékonysági akciósorozata. Itt nem akartam, mondjuk egy nagypofájú és keménykezű színpadmesterrel vasfegyelmet tartani. Többet ért a jó hangulat, belefért kis csúszás, pontatlanság, ez-az. Emberi tényező.

Egy bizonyos nagyság után elkerülhetetlenné vált volna például a költségtérítés bevezetése, ami egyből magas labdát adhatott volna azoknak, akik rendszeresen pénzügyi visszaéléssel, magyarán lopással szokták megvádolni azokat, akik nemcsak, hogy kívül mernek maradni a fesztiválszervező maffiákon, de még van képük autonóm módon tevékenykedni.

Volt persze olyan vidéki helyszín, olyan társult rendezvény, amelyik nem volt eléggé előrelátó. Szegények jól rá is faragtak, mert szinte az összes jótékonysági bevétel elment költségtérítésre. Ilyen is volt. A tizenkét helyszínből az egyiknek így sikerült.

De mi, a baráti kör, a budapesti központi rendezvényeken, hosszú éveken keresztül dolgoztunk tisztán. Tehát mindenki, minden poszton ingyen dolgozott, ingyen dobta a közösbe a tulajdonát képező technikai berendezéseket. A bejáratnál belépőjegy helyett adományt kértünk, amit az összes fellépő zenekar vezetőjével közösen számoltunk le és adtunk át a színpadon az alapítványt képviselő orvosnak. Az alapítvány pedig 100%-ban a betegekre fordította az összegyűlt összeget, amit a nyilvánosságra hozott számlákkal igazolt. Nem a titkárnő körömlakkjára, az öltönyösök irodafűtésére, meg a kényes sztárfellépő a la carte cateringjére folyt el a lé. Ezzel a példával, ezzel a kontraszttal alaposan meg is keserítettük a rockszakmában garázdálkodó sikkasztó bácsik életét. Soha annyi ellenséget nem szereztem még magamnak, mint akkoriban. (nevet)

Miután ilyen alapállással nem lehetett az égig nyújtózkodni, jellemzően az underground mozdult meg. Ők játszottak élőben, ők pakoltak, szerveztek, ők voltak a rendezők, a műsorvezetők és a személyzet is. Önkéntes alapon. Örömmel. Melléjük a nehezebben mozduló, nagy pénzbe kerülő „nagy öregek” fellépése mellett inkább egy nagy nevekből álló válogatást gondoltam ki. Persze sokan a pofámba röhögtek, hogy mi ez a marhaság, a magyar nem fizet a zenéért. Értelmetlen egy ilyen válogatás. Nem, hogy egy sorozat. De kezdettől fogva az volt az ideám, hogy egyrészt a nagyobb nevekkel könnyebb bevenni a média „jerikófalait”.

Másrészt a mindenki által tisztelt legendák és a feltörekvő ifjú tehetségek így mégis közös platformra jutottak. Sosem felejtem el például, hogy Som Lajos milyen jó indulattal fordult a kezdeményezéshez, milyen szép szavakkal beszélt a fiatal zenészekről, milyen szívmelengető lelkülettel állt az ügy mellé. Pedig aláfirkanthatta volna a papírokat egy félmozdulattal, fapofával, tíz másodperc alatt is. De ugyanez a segítőkész, sőt szolgálatkész jóindulat jellemezte a Lordos Horváth Pistit, ahogy a többieket is.

Bernáth Y Sándor, aki nem csak a klubjait biztosította helyszínnek, hanem számos jó tanáccsal is ellátott, nem véletlen javasolta, hogy a fesztiválsorozatot támogató válogatássorozat neve legyen „Emberek Emberekért”. Mert szemben az individualizmust dicsőítő kapzsi fesztiválokkal, az egész kezdeményezés az összefogásról szólt. Ez volt a lényege. Néhány hamar kirostálódott idiótát leszámítva békében és mosolyogva dolgoztak együtt olyan arcok, akik egyébként hovatartozásilag, világnézetileg finoman szólva sem értettek egyet egymással. Tudtommal többen is a szakmában, egykori haragosok, ezeken a rendezvényeken kezdtek el beszélgetni egymással, ekkor békültek ki egymással.

Az ismertségről meg annyit, hogy maximum szakmai szinten kerültem egy időre előtérbe. De a közönség, érthető módon, a frontemberekre kíváncsi. Az adott produkció rajongói „B-közepét” leszámítva, az átlag néző azt sem tudja, hogy hívják mondjuk a dobost. Nemhogy egy szervezőt, egy stábtagot, vagy egy háttérben munkálkodó zenemániást…

Folytatjuk!

Juhász Peti / Jozé

[2015.07.08.]