"sokkal rosszabb a helyzet” - Interjú Jozé-val II. rész
Bese Jozefák László. Mindenki csak Jozé néven ismeri. Számos publikációja jelent meg rock vonalon, egyebek mellett a Rockinform, a Civil Rádió és az ePresso Online Felsőoktatási Hírügynökség volt munkatársa. Szabadúszóként jelenleg is több zenei médium külsős szerzője. A Pompeii Records nevű zenei gyűjtemény atyja, az Anti-Drog és a Leukémia jótékonysági fesztiválok főszervezője, magyarországi Pink Floyd klub elnöke, néhány tucat hazai zenei produkció ötletgazdája és szervezője, továbbá jó néhány patinás múltú zenekar amolyan mindenese, egy láthatatlan szürke eminenciás!
II.rész „A Kőbányai Önkormányzat csak élő zenéért fizet, az egész ország számára kötelezően követendő példa kell, hogy legyen.”
Rosszabb a helyzet élőzene szinten is, mint az „átkos” 80-as években? Hogy állunk a playbackkel?
Természetesen sokkal rosszabb a helyzet. Már csak azért is, mert manapság sokkal több lehetőség van a kamuzásra; és mint tudjuk, az emberek általában nem élnek egy adott lehetőséggel, egy-egy technikai fejlesztéssel, hanem visszaélnek vele.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a kamuzást a mai közönség nemcsak benyeli, hanem egy részük egyenesen igényli is. Azt, hogy a trashreality kétbites botrányhősei, meg a minősíthetetlenül gyenge tehetségtelenkutatók egynyári üdvöskéi állami pénzből finanszírozott falunapokon tátognak…, ezt a moslékot egy percig sem szabadna tovább elviselni. Póka Egonék pozitív kezdeményezése, miszerint a Kőbányai Önkormányzat csak élő zenéért fizet, ez az egész ország számára kötelezően követendő példa kellene, hogy legyen.
Persze ez sem oldana meg mindent. A sznoboknak szánt közhelyes giccset és az ál-értelmiségi, ál-entellektüel, ál-alternatív, „jólmegaszondó” zajongást ezzel a rendelettel sem lehetne a helyére száműzni. Itt érdemes megjegyezni, hogy évek óta dolgozunk egy másik, az eddigitől eltérő struktúra előkészítésén. Mert fenntarthatatlan és abszurd az a helyzet, hogy a liberálisok által teljes erővel támadott, nemzetinek hívott kormány alatt, a nemzeti kultúra irányítói az egész állami és közszolgálati médiában átengedjék a könnyűzenét ennek a gyenge minőségű Kispál-klónokból álló gitt-egyletnek. Hát hol van akkor a nemzet? Miért nem kapja meg minden műfaj a neki kijáró közszolgálatot?
Ennyire nem szereted a Kispált?
Nem erről van szó, hanem a jelenségről. A Kispál és a Borz együttes munkásságának az eleje kifejezetten jó volt. A Tökéletes helyettes kazettától a Föld, kaland, ilyesmiig nagyrészt még zseniálisnak is tekinthető. Aztán a Sika, kasza, léc utáni korszakkal sikerült minden renoméjukat a sárba tiporniuk, legalább is az én szememben. A búcsúkoncerttel, majd a gyors visszatéréssel, pedig nagyjából mindent hitelteleníteniük is. Persze, ez most nyilván csak az én véleményem. Akkor is, ha nem vagyok egyedül vele.
De nem a Kispálról szól a történet. Amiről szó van, az a hullám, amit mi egymás között csak Kispál-alomnak hívunk. Ez a jól körülírható gitt-egyletszerű csoportosulás nagyrészt olyan gyenge, de erősen hájpolt előadókból áll, akik még arra sem méltók, hogy Kispál András cipőfűzőjét megérinthessék, nemhogy a közrádióban az állandó rotációt, meg futatott fesztiválokon az állandó nagyszínpados jelenlétet. Álljon már meg a menet! Hát hol élünk?
Egyszer és mindenkorra le kell szögezni, hogy a magyar könnyűzenei kultúra nem egyenlő a jómódjában unatkozó, lezüllött egyetemisták önsorsrontó kocsmafilozofálásával. Ennek határt kell szabni. Nem mondom, hogy be kell tiltani, vagy teljesen fel kell számolni. Rájuk is süthet a Nap. Ők is zenéljenek, őket is hallgassa, aki akarja. De ne kizárólag csak őket! Ezt a jelenséget, ezt az irányzatot mindenképpen korlátok közé kell szorítani. Nem pedig szinte teljesen átengedi nekik a közszolgálati rádió, és a közszolgálati televízió egy-egy úgynevezett „szórakoztató” csatornáját, mint most. A nagy-nagy trappista diktatúrában, vagy miben…
Vörös Pistinek volt annak idején egy nagy port felvert felszólalása. Teljesen igaza volt. Gyakorlatilag mindenki egyet is értett vele. Aztán ennek nyomán létre jött a Németh Gábor vezette MaRock Egyesület. De a szervezetbe tömörült zenészeket ugyanúgy nem vették partnerszámba, mint korábban. Minden maradt a régiben. Ebbe nem szabad belenyugodni. Ha meglesz a megfelelő mértékű érdekérvényesítő képességünk, akkor azzal sok egyéb mellett megoldódik a playback gagyi és az alter ízlésdiktatúra problémája is.
Ideje volna már!
Bizony ideje. Amúgy a playback problémakörnek van egy másik oldala is. Tudomásul kell venni, hogy a kedves közönség rákapott a lopásra. Egy egész nemzedék döntött úgy, hogy nem hajlandó a zenéért fizetni. Mert „az drága”, mert azt „nem engedheti meg magának”. Ilyen beteg elven persze mindenki elkezdhetne luxusautókat lopni, luxuskurvákat erőszakolni vagy az elit hegyvidéki palotáit erővel elfoglalni. Mert az tényleg drága, mert azt tényleg nem engedheti meg magának az átlag proli. Kísértet járja be Európát, a torrent-kommunizmus kísértete…
Szóval megszűntek a lemezbevételek, a zenével foglalkozó rádiókat és tévéket általában belterjes maffiák uralják, így onnan sincs értékelhető bevétel, a város- és falunapokon meg, tisztelet a kivételnek, de vagy pofára, sógor-koma alapon, vagy politikai alapon megy ki a közpénz. Érdekes módon ez utóbbi a ritkább eset. Összegezve: nincs annyi bevétel egy-egy igényesebb és nagyobb volumenű produkció mögött, hogy minden teljesen élőben megvalósítható legyen.
Viszont időről-időre felmerül az igény egy szimfonikus zenekari kíséretre, kisegítő zenészekre, kórusra, vokalistákra, virtuóz szólistákra, neves sztárvendégekre. Sajnos az egész világon az a tendencia, hogy a mondjuk akármilyen módon összehozott hatvansávos stúdiófelvételt, négy-öt ember produkálja a koncertszínpadokon. Pontosabban négy-öt ember, plusz további ötvenöt sáv megy felvételről. Jellemzően Hard Disc-ről. Az ilyesmit én nem tartom automatikusan rossznak, vagy üldözendőnek, hanem a világviszonylatban is jól érzékelhető általános lepusztulás egyik tüneteként igyekszem a helyén kezelni. Jobb egy jó produkció, fél-playback vagy negyed-playback, mint egy rossz, teljesen élőben. Lásd az előző témakört.
Ide kívánkozik még, hogy az illúziót kereső, az illúzióért hébe-hóba fizető, fizetgető kedves közönség egyre jobban egy irreális álomvilágba hülyíti magát. És, ahogy elhiszi a 70 éves művésznőről, hogy az tényleg 35-nek néz ki, ugyanúgy elvárja az öregedő énekesektől, hogy úgy teljesítsenek, mint 30 évesen. Persze van, aki már annyi idősen is csak a stúdiótechnikának köszönheti, hogy nem a tsz-ben kapálva kereste meg a napi betevőjét, hanem sokak bálványaként.
Szóval azt gondolom, hogy tudomásul kell venni, hogy mi most halandóság alá vagyunk vetve. Öregszünk, betegszünk, gyengülünk. Gyengül a hangunk is, gyengül a teljesítőképességünk is. Akárcsak a 60-70-80 éves legendáinknak. Én személy szerint örülök annak, hogy a magyar nemzet kultúr ikonjai, zenei életünk nagyjai közül még sokan színpadon állnak, és nem zavar, ha itt-ott néha-néha vagy gyakrabban van technikai rásegítés - a részben élő produkcióra. Jobb egy jó produkció segítséggel, mint egy rossz a nélkül.
Mi a véleményed a hazai tribute bandákról?
Magyarország tribute-nagyhatalom. Ez is egy olyan érték, amit nem becsül meg a többség. Rendkívül sok és jó bandánk van, melyek sokat turnéznak külföldön, melyek elismertek, melyek Európa-szerte öregbítik hazánk jó hírnevét a rock szakmában. Örülök neki. Sőt, az értelmes produkciókat támogatom, ahol tudom. Feltéve, ha hagyják…
Persze sok búza között sok a konkoly is. És most nem feltétlen arra gondolok, hogy valakik rosszul játsszák el mások dalait. Ilyen van a komolyzenei piacon is. Sőt, de még mennyi! Inkább arra, hogy vannak, akik a nagy művész életművének életben tartásáért, kultúrájának gondozásáért akarnak élni, míg mások meg abból akarnak élni. Nagyon nem mindegy.
Ez ugyanolyan, hogy van, aki üzleti érdekből, pénzért szegődik egy produkció mellé. Általában olyan is a hozzáállása, annyit is ér a munkája. De vannak olyan kevesek is, akik azért mennek egy zenekar mellé dolgozni, akár ingyen, akár kevéske pénzért is, akár alantasabb pozícióba is, mert szeretik az adott együttest. Mert ott akarnak lenni minden előadáson, mert tenni is szeretnének kedvenceikért. Zongorázni lehet a különbséget.
Visszatérve a kérdésedre: hány, meg hány jó tribute koncerten voltam, ahol az interpretáló zenészek maguknak tartották meg a tapsot, és magukat ünnepeltették. Eszükbe sem jutott, hogy a szerzőket megemlítsék, pedig a taps legalább 90%-a a szerzőknek és az eredeti előadóknak szólt. Egy kezemen fel tudom sorolni azokat a jó magyar tribute bandákat, akik a tapsot a szerzők nevében is megköszönték…
Pedig a tribute és a cover műfajok elsősorban a tiszteletről szólnak. Akik ezt jól csinálják, például a Cry Free, azok valóban is tisztelik az elődöket, az értékadó mintáikat, az anyazenekart és a családfához tartozó zenekarokat. Például úgy is, hogy nem alázzák meg azzal kedvenceiket, hogy mindig ugyanazt a 10-20 slágert adják elő tőlük, amit a gagyimédia is. Hanem játszanak kevésbé ismert, kevésbé sikeres, de értékes darabokat is. Nem fekszenek le a hakni szabályainak és nem az olcsó sikert keresik az előadásokon, hanem megdolgoznak a valódi sikerért. Nemcsak megélni akarnak egy nagy névből, hanem a valódi tiszteletük okán, a kultúraterjesztő tevékenységük a teljes életműre: a tagok egyéb tevékenységére, szólólemezekre, filmzenékre, nagyobb lélegzetvételű szvitekre, komolyzenei művekre is kiterjed. Így nem kiszolgálják a mindig lefelé húzó tömegigényt, hanem nevelik a közönséget és kiszélesítik az adott kultúrkör ismertségét, elismertségét.
Közismert, hogy szívem egyik csücske a Pink Floyd. Sokan játszanak jól-rosszul Pink Floydot. De miután David Gilmour orgánuma, gitárhangzása és gitárjátéka egyaránt utánozhatatlan, így minden Pink Floyd tribute és cover bandnek alapból fel van adva a lecke. A hideg kiráz, ha „autentikus Pink Floyd” tribute előadásról hallok, mert a fából vaskarika csak a mesében működik, a színpadon nem. Ide tartozik még a sajtópromóció, meg a baráti sajtó, a lakájmédia általi hájpolás is.
Szóval az elmúlt több, mint tizenöt évben volt-van tizen-akárhány hazai Pink Floyd tribute előadónk, melyek közül néhány ügyes, látványos produkció nemzetközi szinten is felhívta magára a figyelmet. Jól sikerült külföldi koncertek által messze innét is kivívta magának és szeretett hazájának a tiszteletet. A saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam, hogy például a HitRock-féle Hungarian Pink Floyd Show egyik frenetikus sikerű osztrák bulija után, talán 2007-ben, percekig felállva tapsoltak a „labancok”. Ütemes „Hun-gar-y, Hun-gar-y” kántálás közepette. Itthon meg Finkiék nemhogy valódi elismerést, vagy forintban mérhető érdemi támogatást nem kaptak eddig, de még egy lepkefing jelentőségű vállon veregetést sem. Miközben az illetékes elvtársak kártékony kultúrnímandokat tömtek ki pénzzel, díszítettek föl plecsnikkel. Ez a ciki, nem a faláb…
Mostanában milyen zenekarok tartoznak a „hatáskörödbe”?
Nehéz erről tisztán beszélni, mert nem tiszták, tisztázottak a viszonyok. Első körben azt kell megérteni, hogy az én tevékenységem, ahogy a szakmában mozgó többi „szürke eminenciásé” is, nagyrészt a háttérben folyik.
Tehát erre a kérdésre, mármint mai állapotra vonatkozóan, kimerítő és pontos választ csak nagyjából tíz év múlva tudnék jó szívvel adni. Vagy még akkor sem…
Ráadásul, ami a régi világban, mint „bérnéger”, tehát a pénzért foglalkoztatott névtelen külsős státusz, bevett dolog volt, addig az az elrendezés mára már szinte teljesen megszűnt.
Manapság leginkább „bértelen néger” vagyok. Tehát vagy nem tudják a 300-500 eladott lemezből, hasonló számú fizető nézőből kigazdálkodni a munkám ellenértékét, vagy nem is akarják. Ez utóbbiak élből hülyének néznek, és elvárják, hogy rajongásból, szerelemből, elhivatottságból ingyen dolgozzak. Én meg hagyom magam hülyének nézni, mert szeretem a zenét, örülök egy-egy megvalósult álmunknak. Még akkor is, ha se pénz, se megbecsülés és még a borítóról, plakátról, újságcikkből, stáblistáról is lemarad, kimarad a nevem.
Nem értelmetlen mártíromság így alkotni?
Nincsenek illúzióim. A rockzenészekkel kapcsolatban sem. Még anno, a sajátdalos, saját együtteses korszakban, tehát elég korán megtapasztaltam a rockszakma sötét oldalát. Addig vagy haver, amíg a koncert után odamész rajongani a bálványozott művész úrhoz és fizetsz egy sört. De ha egy-egy nagyságos művész úr megérzi a lehetséges konkurenciát, vagy csak a dicsőségét félti tőled, akkor általában a rockerek sem különbek az eleve profitra utazó diszkósoknál, vagy a versenyszféra bármelyik ágazatánál.
Szóval az a helyzet, hogy leginkább a magam örömére dolgozok. Magam örömére építek fel dolgokat. A magam elhivatottságából mentek meg az enyészettől értékeket. Valamint a közösség javára. Nem mondom, hogy ez minden. De arra bőven elég, hogy megmaradjon az önbecsülésem, hogy ne tudják elvenni a kedvemet.
Ez a társadalmi tudatos, társadalmi munkás alapfelállás képes azt ellensúlyozni, hogy egy-egy előadásért vagy kiadványért sokszor bizony igen komoly árat kell fizessek. Én általában nem csak a pénzem és az időm áldozom valamire, amiben hiszek. Hanem az egómat is rendszeresen karbantartják azzal, hogy elveszik a dicsőségemet, sőt gyakran a nevemet is „lefelejtik” a saját munkámról.
Soha nem jártam még utána, mert nem érdekel, mert nem ér annyit az egész, hogy felidegesítsem magam, de például biztos érdekes és tanulságos lenne, hogy az általam producelt, általam szponzorált, általam szerkesztett, általam életre hívott, sőt, néha még általam is rögzített közel száz LP, CD és DVD esetében kinek, kiknek a neve van producerként lejelentve a jogvédőnél.
Tudomásul veszem azt, hogy most ez a pálya. Két út van: vagy készülnek hiánypótló projektek, vagy nem készülnek. Ha készülnek, akkor azoknak ebben a poszt-kommunista észak-balkáni viszonylatban ez az ára. Ha kényes a gyomrod, vagy túl nagy az arcod, és mégsem szeretnéd ebben a formában, akkor az illetékesek hamar összezárnak, és egészen egyszerűen nem valósulnak meg az ördögi világrend számára nem fontos rendezvények, nem készülnek el a fentről nézve perifériásnak számító kiadványok.
Hát akkor inkább készüljenek. A nagyjaink egy része sajnos tud annyira öntelt és hülye lenni, hogy ha nem csak és kizárólag az ő számlája dagad egy bizonyos kiadványtól még jobban, ha nem csak az ő neve ragyog attól még fényesebben, akkor inkább semmi sem jelenjen meg.
Döbbenetes mértékű archív anyagon ülnek egyes zenészek. Az ilyen embereknek nem számít semmi más, csak a hírnév és a pénz. Nemhogy a közönséget, de még a saját művészetüket sem tisztelik meg azzal, hogy normális feltételek között elérhetővé tegyék alkotásaik nagy részét, például híres, nagyszabású koncertjeik felvételeit.
Miért van ez így?
Elsősorban azért, mert a produkció arcai, a nagy öregek rendszerint nem adják a dicsőséget senki másnak. Persze egyértelmű, hogy mindegyikük mellett dolgozik sok-sok apród, de általában minden ötletet, elvégzett munkát, kijárt projektet a magukénak tulajdonítanak. Rendszerint a zenekar és a stáb többi tagja előtt is. Aki ezt a békát nem nyeli be, az rövid úton, hetek alatt ki szokott hullani a rostán.
Másodsorban azért, mert mint már mondtam, az idióta, poszt-kommunista, észak-balkáni viszonyaink között másként nem megy. Tehát vannak mindenhonnét kirekesztett, a páholyokból halálra ítélt produkciók. Ezek, meg ki tudja miért, de valamiért csak nem akarnak megdögleni. Így nincs más út: jön a trükközés. Szerencsére mindig van, még ha egy szűk körön belül is, aki megtalálja az aktuális évre a jó megoldást, kiskaput, barba-trükköt.
Így hiába minden arrogáns kirekesztő erőlködés a brancs részéről, időről-időre bejutunk, vagyis az életképes és élni akaró produkciók bejutnak a falak mögé. Az illetékes elvtársak, akarom mondani urak, vagy hüllők, vagy akármik - legnagyobb bánatára. Akik aztán tanakodhatnak, hogy hogyan eshetett meg ez a csúfság, és megint hozhatnak pár jó kis, intoleráns, diszkriminatív rendelkezést. Ellenünk: magyarok, rockerek, magyar rockerek ellen. Aztán az új rendelet is ki lesz játszva, és a színfalak mögött tovább folytatódik a kuruckodás, a partizánharc, a rabszolgafelkelés, a „Fuck The System” és a „Do It Yourself” punkos attitűd. Többet ésszel, mint erővel.
Ilyenkor két dolgot tehet az ember. Vagy nekiáll üvölteni és mindenhol hirdetni, hogy milyen okos voltam, kijátszottam a kiskirályokat. Ez nem helyes eljárás. Mert ezzel a hangos illető részben azt kockáztatja, hogy a konkurencia lenyúlja az ötletet, részben azt, hogy a kirekesztők éberebbek lesznek. De leginkább az a kockázat, hogy a hangoskodót beazonosítják, majd ellehetetlenítik az élet egyéb területein. Ne érjen már rá agyalni. „Brain Storming” helyett legyen inkább „Brain Wash”.
Itt megint érdemes megállni és meglátni, megérteni azt a valós helyzetet, amit a Kopaszkutya című film kristálytisztán bemutat. Magyarán, ha egy akármilyen rangú szervező valamit elintéz, és siker van, akkor természetesen a zenekar volt ügyes. De ha valami mégsem sikerül, akkor nyilván a hülye szervezőt fogja hibáztatni az ügyes, szép, tehetséges és főleg nagyon okos zenekar.
De érdemes ennél is tovább menni, és eljutni arra a felismerésre, hogy zenekarok legénységének nagy része, beleértve a bővebben vett stábot is, teljesen alkalmatlan a szervezésre, a promócióra, a menedzselésre. Sokan még az önmaguk érdekeinek felismerésére, a holnappal is törődő gondolkodásra, az önmenedzselésre sem képesek. Miután sokan, egyébként tehetséges hangszeresek, jó énekesek, hasznos technikusok nem látják át, milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy a naptárban rendszeresen legyen dátum, hogy a koncerteken rendszeresen legyen gázsi, így csak hátráltatnák a folyamatot. Ezért nem szabad őket ilyesmivel terhelni.
Az életképes produkciókban az a szokás, hogy bizonyos információkból egészen egyszerűen ki vannak hagyva azok, akikre az nem tartozik. Van, aki azért, mert okvetetlenkedne. Van, és sajnos a többséget ez jellemzi, aki, azért mert nem bírná ki a nyomást. A felesleges stressz pedig a zene, gyakorlás, komponálás, színpadi jelenlét rovására menne. Ez senkinek sem volna jó.
Ha mindezzel őszintén szembenézünk, akkor azt láthatjuk, hogy az ilyen, háttérposztokon tevékenykedő arcok helyzete alapból furcsa. Sok dolog előzi meg egy nagy rendezvény megvalósulását vagy egy kiadvány megjelenését. A sok pofon után senki sem vágyik arra, hogy a projektjét menet közben megfúrják. Így nem marad más út, mint a csendes háttérmunka. Az én esetemben a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a szókimondó stílusom miatt sokan konfrontatív személyiségnek tartanak. Pedig a munkában kifejezetten ügyelni szoktam arra, hogy elkerüljem a konfliktust. Persze nem elvtelenül, nem gerinctelenül. Így néha kifejezetten jót tesz egy projektnek, egy kiadványnak, ha az ügyben ártani tudó illetékesek nem találkoznak a nevemmel… (mosolyog)
Az, hogy most kivételesen, a szokásosnál nyíltabban beszélek erről neked, elsősorban annak köszönhető, hogy az idénre tervezett projektek egy része már megvalósult, egy másik része pedig már sínen van. Miután az életmódbeli lassítás miatt több tevékenységet is jegeltem egy időre, most már nem tudnának túl sokat ártani a sötét erők. Még erre az interjúra, „pofázásra” hivatkozva sem. Persze, aki mindenképpen bele akar piszkítani a ventilátorba, az mindig talál rá ürügyet...
Bár sajtós is vagy, de a sajtó sem könnyíti meg a helyzeted, a helyzeteteket…
Így van. A rossz helyzetet még tovább súlyosbítja a bandákat és a holdudvarukat pletykákkal és kiszivárogtatott belső infókkal bomlasztó, a magyar rockkal teljes mértékben ellenséges hazai média. Mély tisztelet a kivételnek! Mindenesetre ilyen szennymédiát, lásd például az Omega Oratórium Beat Miséje Felcsúton esetét a gyűlölködő bértollnokokkal, ilyen mindent beterítő híg fekáliát, egyik környező országban sem tapasztalni. Pedig külföldön sincs kolbászból a kerítés…
Magyarán mondva, jobb nem ugrálni, és még jövőre is, meg azután is, újra meg újra zenét, rendezvényeket, zenés kiadványokat csinálni, mint most begyűjteni némi dicsőséget, aztán vége: irány a süllyesztő…
Hírek
