Ízléssel és mértékkel: István, a király 2015 - Királydomb

Novák Péter, akinek édesapja révén, de „saját jogon” is, nem kevés köze van a kultikus rockoperához, vállalta annak sokadik újra gondolását. Bizonyára tisztában volt a szikár ténnyel: keményfába vágja fejszéjét, aki hozzányúl a darabhoz. Ugyanakkor egy másik mondást idézve, felmerül a kérdés: vajon mennyire sikerült azt a bizonyos kecskét jól lakatni úgy, hogy a káposzta is megmaradjon?

A Városligetben, az előadást nézve, felötlött bennem: miként tudnám elkerülni az összehasonlítást, a korábbi darabok egymáshoz való méricskélését. Rájöttem: sehogy! Hiszen a jelenetek egymásutánja óhatatlanul felidézi a harminckét esztendővel korábbi színpadi történéseket. Aztán arra is rájöttem, jól van ez így.

Csináljuk hát meg az összehasonlító leltárt! De előtte szögezzük le: senki, ne keresse önmagában azt a mellkast feszítő, az egészséges magyarságtudatot ébresztő, a szétzilált identitást helyreállító, kellemesen bizsergető érzést, azt a különös eufóriát, amelyet 1983-ban, a szocialista rendszer utolsó évtizedének kezdetén tapasztalt meg a padokon ülve. Amikor a Himnuszt is csak kivételes alkalmakor énekelhettük, amikor az ország vezetői szinte minden eszközzel az internacionalizmust próbálták belénk tuszkolni. Amikor magyar zászlók lengték be a királydombi teret. S, mindez a szovjet fegyverek árnyékában. Ma már hozzászoktunk a szabadsághoz, sőt igyekeznek hozzászoktatni a szabadossághoz is…  

Felesleges felsorolni, hányfajta előadást, felfogást ért meg nemzeti rockoperánk. A legutóbbi, Alföldi Róbert-féle rendezés, mondjuk, az ország egyik felénél egészen biztosan kiverte a biztosítékot, hiszen sokak nemzeti érzésünk, nemzettudatunk megcsúfolását látták a darab modernizált értelmezésében.

Úgy érezték, a nóvum oltárán áldozatul estek mindazon értékek, amelyek fontosak, és az elmúlt ezer esztendőben a magyarság szimbólumává lettek. És akkor még a zene huszadrangúvá való degradálásáról, a botrányosan rossz ének- és zenei teljesítményekről (persze, tisztelet a kevés kivételnek!) szót sem ejtettünk. Hogy így van-e vagy sem, ezen persze lehet elmélkedni, polemizálni, csak épp minek. Legfeljebb ez is majd jól megosztja az embereket, mint anno a Fradi-Vasas futballtábor ellentéte, vagy az Illés kontra Omega csörte, de ide sorolhatók az újabb korban leledző politikai nézetkülönbségek kérdései is. Pontosan úgy, ahogy az István-Koppány párharc. A konfliktus örök.   

Novák nem akart kosztümös Istvánt

A Novák Péter rendezte királydombi, 2015. augusztus 18-i előadás mindenesetre megőrizte az alapkonfliktust, sőt igyekezett sok mindent megőrizni, átmenteni a legendás 1983-as előadás koncepciójából. Novák nem akart kosztümös Istvánt, ő modern (nem tudok ettől jobb szót) Istvánt akart – legalábbis formailag. Állítólag Alföldi is. Novák úgy akarta az Istvánt, mint előadást a mai korba helyezni – és ez nagyon fontos és lényeges a darab tovább élése szempontjából -, hogy közben az előbb felsorolt alapvető vívmányok nem sérültek.

Kiderült, szégyenkezés nélkül lehet moha zöld bőrzakóban Istvánt énekelni, lehet hosszú kabátban, alatta kapucnis felsőben Koppány vezért játszani; mint ahogyan Keresztes Ildikónak, István anyjaként sem áll rosszul a szexisen extrém kiskosztüm, valamint a szőkített, feltornyozott frizura. Mondjuk, okostelefon és tablet nem került elő, István, illetve Koppány sem androidon, vagy IOS-en kommunikált: Vacelin lovag azért be-, majd eltolta a biciklit. A díszletet sem bonyolította túl a látványmester: a hangsúly a háttérvetítésre helyeződött, a cselekmény egy kétoldalt lépcsőfeljárós emelvényre, illetve előtte, a színpadtérre helyezett és jelenetenként mozgatott, variált dobogókon, vagy épp az említett lépcsőkön játszódott. Díszlet ügyben sem volt hiányérzetem. 

A mai kor szelleme szerint ez a fajta minimál stílus él, emellett a táncosok sem vitték túlzásba a színpadi megjelenést. A nyolcvanhármas, valamint a mai előadás közötti folytonosságot a kultikus helyszínen túl a még hadra fogható szereplők újrafoglalkoztatása biztosította. Ez a siker, valamint a hitelesség záloga is egyben, hiszen az „öregek” színre lépésekor a sokezres, lelkes közönség viharos tapsa mérhetően erősítette meg azt, amit eddig is tudtunk: egyáltalán nem múlt el nyomtalanul benne az akkori szereplőgárda emlékezetes, katartikus előadása. És persze a szeretet. Amelyből bőven jutott a színen megjelent Szörényinek, vagy később Bródynak is.

[2015.08.23.]