Jubileumi koncertsorozattal ünnepel a Tankcsapda! - Interjú Lukács Lacival

Egyébként miben változtál, vagy változott az életed a húszas, vagy akár a harmincas éveidhez képest?

Az igazság az, hogy én nem vagyok egy nagy önelemző fajta. Nemcsak olyan értelemben, hogy nem tudom magam, nem is nagyon szoktam magam ilyen szempontból elemezgetni. Annál is inkább sem, mert én mindig is annak a híve voltam, hogy ami elmúlt, elmúlt. Természetesen tanulni kell a múlt hibáiból, a múlt örömeit meg kell élni. Meg kell tartani jó emlékezetünkben, örülni kell annak, hogy a jó dolgok megtörténtek velünk. Ha rossz dolgok történtek velünk, azokból fel kell ismerni a megtanulható és levonható hibákat, de engem mindig is sokkal inkább érdekelt a jelen és a jövő, mint a múlt. A jövőn van a hangsúly elsősorban. Kölyökkoromban is már a science fiction irodalom érdekelt leginkább, mert az mindig a jövőben játszódott. Engem mindig is sokkal jobban érdekelt a jövő, mint a múlt. Adott esetben akár az iskolai tanulmányokban is. Sokkal jobban érdekelt a fizika mondjuk, mint tudomány, mint mondjuk a történelem. Ezért aztán én nem is nagyon szoktam ilyen szempontból elemezgetni a saját éveimet, vagy évtizedeimet. Az biztos, hogy az ember változik. Ez kétségtelen, és ha valaki azt mondja, hogy „én olyan vagyok, mint ezelőtt húsz vagy harminc évvel”, akkor az vagy hazudik önmagának is, vagy ha tényleg olyan…. hát az elég szomorú. Jobb esetben az ember fejlődik, jobb esetben előrefelé halad, és nem visszafelé. Még csak nem is stagnál. Úgyhogy igazából most mondhatnék ilyen rock and rollos dumákat, hogy régebben sokat bírtam inni, ez igaz. Hozzáteszem, hogy én most is nagyon sokat bírok inni, csak borzasztóan el tudom intézni a pofámat. Azért régebben jobban bírtam a piát, úgyhogy azért változtam. (nevet)

Ezt leszámítva, nem élsz másabb életet, mint a húszas éveidben?

De. Nyilván másabb életet élek. Egyrészt a húszas éveim első néhány évében nulla forintom volt. Lyukas volt a tornacipőm a szó szoros értelmében. Anyáméknál éltem egy lakótelepi lakásban, egy kis szobában, és még csak reményem sem volt arra, hogy nekem valaha is lesz bármim. Ettől függetlenül mi már akkor csináltuk a Tancsapdát, és örültem annak, hogy lyuk van a seggemen és imádtam csinálni a zenekart. Egyáltalán nem éreztem magam rosszul a bőrömben.
Az viszont kétségtelen, hogy ezelőtt 25 évvel, amikor mondjuk egy kis lakásom se volt, ahhoz képest, most autók állnak az udvaromon, a kertes házam udvarán, egy turnézó, menő banda gitáros-énekese vagyok, akit nagyon sokan szeretnek, nagyon sokan tisztelnek. Szóval nyilvánvalóan egész más az életem manapság, mint ezelőtt huszonöt évvel volt. Hogyne lenne más! Persze.

Tizenpár éve rendszeresen futok, igyekszem odafigyelni a táplálkozásra, vegetáriánus vagyok több, mint húsz éve. Hogyne lenne más, mint ezelőtt huszonöt évvel. Persze, hogy más, de olyan értelemben véve mégse más, hogy ugyanazt csinálom most is. Ugyanazt csinálom a zenekar megalakulása óta, mint amit most csinálok. Gitározom, dalokat írunk együtt, vagy én, vagy a többiek ötleteiből kiindulva, dalszövegeket írok. Azokat igyekszem a lehető legjobban elénekelni a színpadon. Ez hol sikerül, hol nem. Hol jobban, hol kevésbé, de ez is benne van a rock and rollban természetesen. Soha nem voltam egy dalos pacsirta őszintén szólva. Nem arról ismerszik meg a Tankcsapda, hogy Lukács Lacinak milyen gyönyörű hangja van. (nevet) Egy szó, mint száz, a lényegét tekintve nem változtam sokat, de egyébként köznapi értelemben véve viszont nagyon sok mindenben változott az életem.

Dalokat írni kezdtél el hamarabb, gitározni, vagy énekelni?

Már akkor is imitáltuk a zenélést a haverokkal, tollasütővel a kezünkben, párnát ütögetve, amikor még egyáltalán nem tudtunk gitározni se. Egyáltalán. Még egy akkordot sem ismertem, igazából akkor még gitár se volt a kezemben. A korabeli, leginkább Beatles meg Rolling Stones számokra ma úgy mondanánk, hogy playbackeltünk. Akkor azt a kifejezést nem ismertük még nyolc vagy kilenc évesen, de már az osztálykiránduláson, meg nagyszünetben a csajokat azzal hülyítettük, hogy mi vagyunk a Rolling Stones vagy a Beatles. Benyomtuk a magnóról a zenét, és akkor arra tátogtunk meg mozogtunk.  Úgyhogy igazából én hamarabb voltam rock sztár, mint dalszövegíró, meg gitáros, vagy énekes. (nevet) Aztán amikor láttam, hogy már a tollasütőtől is megindul egyik másik csaj, gondoltam, hogy előbb vagy utóbb gitárt is kéne szerezni, az még jobb lehet. Amikor meg már gitár van a kezedben, akkor csak megtanulsz néhány akkordot. Nem tudom, ezek egymással párhuzamosan jöttek szerintem. Az biztos, hogy amikor általános iskolában már tudtunk néhány akkordot fogni a gitáron, és hatodik-hetedik osztályosok voltunk, már akkor, egyből azzal kezdtük, hogy saját számokat kezdtünk játszani. Saját szöveget, saját zenét. Nyilván olyanok voltak, amilyenek, de nem nagyon akartunk mások dalaival foglalkozni. Persze nyilván az alap akkordokat úgy tanulod meg, ha játszol klasszikusokat értelemszerűen, de ahogy tudtunk néhány akkordot egyből elkezdtünk saját dalokat csinálni. Egészen kissrác korunkban is, úgyhogy nálam az, hogy énekelni kezdtem, zenélni kezdtem, szöveget írni kezdtem. Ez nagyjából egyszerre kezdődött.

Nem is volt a fejedben soha, hogy bármi mást csinálj?

De volt, meséltem neked arról, hogy én ilyen jövő fiú voltam. Amikor én kölyök voltam, jövőbe látó ember voltam, vagy legalábbis szerettem volna tudni, hogy mit hoz a jövő. Kölyökkoromban, amikor már azért a gitározgatás ment, de talán még nem volt ennyire kialakulva bennem ez a dolog, szerettem volna én lenni az első magyar űrhajós.

12 éves voltam, amikor májusban, egyszer csak bemondta a televízió, a rádió, meg az újság is megírta, hogy felment a világűrbe az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan. Totál ki voltam ezen bukva 12 évesen. Teljesen ki voltam készülve, hogy miért nem szóltak. Legalább tudtam volna előre, akkor nem gondolkoznék ebben, hogy majd én leszek az első magyar űrhajós. Miután akkor egy nap alatt összeomlott bennem, hogy én lehetek az első magyar űrhajós, úgy döntöttem, hogy akkor én leszek a legnagyobb magyar énekes-gitáros. Úgyhogy nagyjából 12 éves korom óta azt gondolom, hogy én azt fogom csinálni, amit azóta is csinálok.

Jól felszívtad magad, mert ez a célod viszont egész jól sikerült.

Egy bulváros történet van még ezzel kapcsolatban. Eltelt húsz-harminc év és ezt követően egy debreceni egyetemi előadás kapcsán sikerült személyesen találkoznom először – és azóta is csak egyszer- Farkas Bertalannal, és akkor ezt elmeséltem neki. Elmeséltem neki, hogy én mennyire ki voltam kölyökkoromban bukva azon, hogy ő felment a világűrbe és, hogy nem én lehetek az első magyar űrhajós. Természetesen jót nevettünk ezen. Van is tőle egy dedikált piros-fehér-zöld, kis pici, vászon, magyar zászlóm, amit ő aláírt nekem, annak idején.

Mennyire várjátok az első idei nagykoncerteket? Mennyit próbáltok erre a koncert sorozatra?

Április végétől kezdve folyamatosan koncertezünk, és ennek lesz része ez a május 04-ei Budapest Parkos koncert is. Nyilván nagyon várjuk a bulikat. Egyébként azért is lesz többek között nagyon jó, mert egyrészt most nyilván friss a műsor és új számunkra is, másrészt pedig azért is várjuk nagyon, mert annak ellenére, hogy nagyon jó volt két hónapon keresztül az egész országot bejárni, egészen pici klubokban, mindenhol zsúfolt teltház, kevés levegő, magas hőmérséklet…

Tök jó volt, nagyon fasza volt tényleg és le a kalappal mindenki előtt, aki bármelyik koncerten ott volt, de a többiekkel azt is beszéltük, hogy egyáltalán nem bánjuk, hogy most kilépünk a nagyszínpadokra, ahol több levegő van és a gitároddal nyugodtan meg tudsz fordulni, annak a veszélye nélkül, hogy levernéd a cintányér állványt. (nevet) Nyilván ez most csak egy ilyen vicces része ennek, de egyébként tényleg várjuk, mert ez a fajta a kezdetektől napjainkig típusú időáttekintést, korábban soha nem csináltunk és ez szerintem nemcsak a közönségnek lesz érdekes, de nekünk is mindenképpen.

A következő oldalon folytatjuk.

[2018.04.22.]