Egyetlen lelkes egeret sem leltem Szegeden...
Személy szerint a kedvenceim a zenekari árokba részben besüllyedő óriási hangszerek voltak és a cicaszemmel ugyancsak gigantikus Eliot kötet a padlón elszórt könyvek között. Az élő, nagyzenekari kíséret egyenesen telitalálat volt, kiváltképp a – nem mellékesen az Operettszínház Főzeneigazgatója, Makláry László által dirigált – Szegedi Szimfonikus Zenekar nagyszerű interpretációjában. Nem csak hogy felfrissítette a darabot, egyenesen újjá varázsolta és valóban megtöltötte élettel. A világítás pedig nem csak rendeltetése okán, hanem profizmusával is tovább emelte az est fényét.
Élsportolók cicanadrágban
A hatalmas, majd 800 négyzetméteres színpadot áttáncolni egyaránt volt művészi és sportteljesítmény. De mindkettővel nagyszerűen megküzdöttek a szereplők. A kibővített tánckar számára külön nehézséget jelenthetett megküzdneni a késő este is harminc fok körüli hőmérséklettel a rájuk álmodott bundákban, amelyek nem kimondottan növelték túlélési esélyeiket.
Legnagyobb szerencsénkre a hét életükből azonban így is maradt még az utolsó előadásra is legalább egy. 40 macska 80 mancsa nesztelenül puha lépteivel több, mint látványos koreográfiát mutatott be, mely szintén nem szűkölködött új elemekben (jó néhány zenés produkció megtekintése után is az a véleményem, a Madách tánckara pontosságában és precizitásában, művészi megformálásban élen jár és példa értékű lehet minden alkalmi vagy állandó társulat számára). Csak a székesegyház őshonos egerei nem voltak felhőtlenül boldogok, hogy hol 10 méteres magasságban, hol a díszletek legváratlanabb réseiből tűnt elő természetes ellenségük egy-egy díszpéldánya.
Ugyanakkor voltak olyan pillanatok, amikor Grizabella vagy a jó öreg Gastofar George szinte mozdulatlanul és egymagában is meg tudta tölteni a 30 méter széles játékteret. A darabban a szabadtéri felújításban debütáló szereplők egyike sem keltett bennem csalódást. Két félelmem volt, mindkettő alaptalannak bizonyult. Gálvölgyi János esetében nem voltam biztos benne, hogy nem próbálja meg klisékből felépíteni a szerepet és egyfajta Gálvölgyi showt injektálni a darabba. De most úgy gondolom, igazi művészi alázattal fordult a szerep felé és teljességgel alárendelte magát annak. Torres Dánieltől is féltem egy kicsit.
Nem lesz-e neki túl nagy kihívás a több ezres tömeg előtt énekelni, mi több énekelni és játszani? Azért ez mégiscsak más közönség, mint a lelkes, de nem mindig a valós teljesítményre kíváncsi és fogékony tinédzser rajongók hada. Dani azonban megmutatta, ezúttal nem csupán reklámfogás volt nevének szerepeltetése a szórólapokon, fiatalos vagánysága és vele született tehetsége elfedi az esetleges szakmabeli hiányosságait.
Összességében csak azt mondhatom, előadás előtt, alatt, után, de még a szünetben is minden a helyén volt. (Igaz, az általában szűk keresztmetszetet jelentő illemhelyeket ezúttal nem volt okom tesztelni. Viszont az mindenképpen megérdemel egy-két méltató szót a segítőkész és ráadásul felkészült rendezők és hostessek említése mellett, hogy ideális hőmérsékletű sör folyt a mobil sörcsapokból. De aki más frissítőre vágyott, annak sem kellett néhány percnél többet sorban állni sehol. Ez nagy könnyebbség, ha többezres tömeget kell záros határidőn belül kiszolgálni. Csak így lehet redukálni azoknak a számát, akik a második felvonásra csak a harmadik szám közepén szállingóznak vissza - nézőtársaik mérsékelt elragadtatásától kísérelvén.) Borítékolható ezek után, hogy azok sem bánják meg, akik egy későbbi hétvégén a Marica grófnő, a Fire of Anatolia török tánccsoport fergetegesnek ígérkező showja, a tavaly nagy sikerrel debütált Rudolf vagy az elmaradhatatlan Bánk Bán előadások valamelyikén foglalnak helyet a dóm árnyékában. Mint ahogy számomra sem ez volt idén az utolsó alkalom, hogy teszteltem éjjellátó – és helyenként éberalvó - képességemet hajnali 1 és 3 óra között az M5-ös autópályán Szeged-Budapest viszonylatban.
Balázs András
[2007.07.27.]
Hírek
