Újabb titkok a V' Moto-Rock történetéből - interjú Lerch Istvánnal

Lassan elérkezik a pillanat, mikor a négy legendás zenész a Budapest Sportaréna színpadán, közel húsz év különélés után, megmutatja mit jelentett – és mit jelenthet ma is – a szó legnemesebb értelmében vett,igazából semmilyen műfaji skatulyába nem tuszkolható zene Magyarországon. A szuperkoncert kapcsán Lerch Istvánnal, a V’Moto-Rock billentyűsével beszélgettünk.

- Hogyan, és kitől származott az ötlet a V’Moto-Rock megalakítására?
- A 70-es években markánsan progresszív jegyeket magán viselő V’73 együttes benevezett a Metronóm ’77 fesztiválra. Az én zenémre Sáfár Öcsi írt szöveget, amely „világvége hangulatot” tükröző mondanivalója miatt nem nyerte el a zenei szerkesztő Módos Péter tetszését. Javaslatára Demjén új verset kreált a meglévő dallamra, ebből lett a „Csak egy pillanat”. Ekkor - életünk első személyes találkozása alkalmával - Rózsi már fölvetette a közös munka lehetőségét. Bármennyire is szívem csücskének éreztem a V’73-t (egyébként ma is az) tudtam, hogy nincs perspektíva, soha nem lehet saját nagylemezünk. Márpedig egy zenészt két dolog éltet: a lemez és a koncertezés. Herpai Sanyi dobos adott volt, a gitárost – több jelentkező közül kiválasztva – Rózsi javasolta; Menyhárt „Menyus” János mellett döntöttünk. Mivel a V’73 a Volán hathatós támogatását élvezte, nem szerettük volna elveszíteni ezt a lehetőséget. Így a névválasztásnál a meglévő V betűhöz kellett illeszteni valami frappáns kifejezést, a Moto-Rock több szempontból is hatásosnak bizonyult.

- Hogyan élte meg a V’73 basszusgitárosa, Sáfár József, hogy nem lehet tagja az új formációnak?
- Fájdalmasan. Öcsi többet jelentett, mint egy szimpla zenekari tag; annak idején egy iskolába jártunk, vele kezdtem a Hétfő együttesben, ráadásul nagyon jó barátság fűzött össze bennünket. Nem utolsó sorban egy szenzációsan jó zenésztől kellett megválnunk. Éppen ezért, nagyon nehezemre esett közölni vele a rossz hírt, amire egy alapos berúgás kíséretében az Erzsébet sörözőben került sor. Muszáj volt ezt meglépni, hiszen egy bandában nem lehet két basszusgitáros.

- Mondjuk, ha Rózsi „csak” frontember lett volna…?
- Ezzel is próbálkoztam. Futottam egy kört Rózsinál, hajlott is rá. Aztán rájöttem, hogy később ez nagyon sok probléma forrása lehet, úgy hogy maradt a „négy henger”.

- Az együttes tulajdonképpen bőrruhás rock-zenekarként indult, de az első lemez után jónak láttátok módosítani a stílust. Miért?
- Igazából nem tudtuk, hogy mit akarunk. Rózsi első szólólemezét játszottuk, és fölvettünk egy kislemezt, a Motor boogie-t. Ruhánk is a motoros miliőhöz próbált igazodni;de nem bőrből készült, csak úgy nézett ki. A színpadra feltolt motorral úgyszintén a stílust kívántuk demonstrálni, az első lemezen mégis inkább a szentimentális számok domináltak.

- A VMR nóták dallamáért – nagyjából 80%-ban - Lerch István volt a felelős. A banda többi tagjának mennyire lehetett beleszólása a végleges kialakításban?
- Mint zeneszerző, kétfajta identitással rendelkeztem. Az egyik a klasszikus zenei alapokon nyugvó virtuóz billentyűs, az Emerson-féle vonal, a másik inkább Elton John világát idéző líraibb vonulat. A Beatlesben is inkább a szép dalok fogtak meg.
Már a V’ 73-ban kialakult bennem a rendszeres próbák rutinja. Később a V’Moto-Rock is rengeteget gyakorolt, és ott a pincében sok minden eldőlt. Az első két nagylemez esetében abszolút műhelymunkáról beszélhetünk. Még a Gyertyáknál is az akusztikus hangszerelés volt a jellemző, de a Garázskijáratban már kezdtem használni a computert is. Ahogy bővült a hangszerparkom úgy jöttek sorban az új felfedezések. Jött az új hullám, ezt a stílust is beemeltük a V’Moto-Rock zenei világába – igaz inkább poénként – ez lett a New Wave. De az első rappet is mi írtuk 1984-ben! Úgy érzem színes karriert sikerült befutnunk, hiszen minden lemezünk kicsit más.

- Ez a színes karrier azért arról is árulkodik, hogy csapat 12 éves működése szinte állandó útkeresésben telt el. Mi lehetett az oka, hogy a két csúcs LP után (II. és Gyertyák), a Garázskijárat, az V. és a Fény felé, sokkal halványabbra sikerült?
- Nem hiszem, hogy egyértelmű útkeresésről beszélhetnénk. Kísérletező zeneszerző voltam és vagyok, aki nem akart megrekedni a slágergyártás szintjén, amellett, hogy a siker nyilvánvalóan engem igazol. Ráadásul a közönség követelését sem lehet figyelmen kívül hagyni. Persze a jó értelemben vett slágerekről beszélek, mert ma ennek a szónak – sajnos - van némi pejoratív kicsengése. A Várj, míg felkel majd a Nap, a Jégszív vagy a Gyertyák a maguk rendhagyó szerkezetével, dallamvezetésével a mai napig is büszkén vállalhatók, de a többi lemezen is van egy csomó dalom amire szívesen emlékszem. Ezzel együtt senki nem kötelezhet arra, hogy csak slágereket írjak.

- Mint zeneszerző, nyilván egyfajta koncepcióval dolgoztál, ami később, egyre inkább a komputerizált muzsikát jelentette. Ezt a fajta sound-ot mindenki magáénak érezte?
- Nem volt egyértelmű a megítélés. Mi egy őrült laza zenekar voltunk, akik nem szigorú koncepció mentén dolgoztunk. Mindenki hozta az ötletét, ha tetszett megcsináltuk. Mondjuk Menyus lehetett volna talán aktívabb, de amiket írt, pl. a Miért, vagy a Miért adnánk fel, abszolút megállja a helyét. Mikor a dob-komputert megvettem, Herpai Sanyinál nem okozott osztatlan lelkesedést, az biztos. Nyilván nem vette jó néven, hogy a gép fog dobolni helyette. Persze csak egy-két lemezen, de élőben hús-vér emberként dolgozott a szerelés mögött. Utólag belátom, jogos volt a felháborodás részéről, miközben egy csomó veszekedést spóroltunk meg ezáltal…

- Hogyan érezte magát a VMR a koncerteken, mennyire lehetett az ő közege ez a miliő?
- Jó lemezeket csináltunk, jó számokkal. Voltak jó koncertjeink és voltak nem jó koncertjeink; nem mindig tudtuk kihozni magunkból a maximumot.1982-ben mi nyitottuk – együtt a Minivel - a mostani Sportaréna elődjét, a BS-t (Budapest Sportcsarnok – a szerk.). Sajnos Rózsi nem volt a legjobb állapotban, így az a fellépés örök életre egy rossz emlék marad. A bulik nagyon fontosak egy zenekar életében, hiszen a közönség reakciójából nyerjük a visszaigazolást. Szükségünk volt arra az atmoszférára, amit a rajongók teremtenek, szükség volt a kontaktusra, – különös tekintettel a lányokra – járni az országot, jól érezni magunkat, szabadnak lenni: valahol ez a rock and roll!

- Mi tette fel az i-re a pontot 1989-ben, vagyis mi jelentette a közös munka végét?
- Miért lett vége? Egyszer minden szerelem véget ér… Rózsira úgy tekintettem, mintha a bátyám lett volna, sülve-főve együtt voltunk. Szerintem többet, mint a feleségeinkkel. Egyéniségünk ugyan különböző, de azonos hullámhosszon működtünk. 1987-ben kihívtak minket Kanadába turnézni, ahol baromi jól éreztük magunkat, teljesen felszabadultunk. Külföldön mindig összeszedte magát a zenekar, volt inspiráció, meg kellett felelni a kihívásoknak. Az egyik áruházban a mi számunk – 1001. éjszaka - szólt angolul a rádióból, gondolhatod, elájultunk tőle! Kell ennél több? Akkor, ott elhittük, hogy világsztárok leszünk! Aztán jött a kijózanító valóság – itthon.

Ahol már semmi nem akart úgy sikerülni, ahogyan eddig. Persze egymást okoltuk. A Hanglemezgyár is arcátlanul demo-felvételt követelt tőlünk, mondván, hogy nem úgy fogynak a lemezeink, mint régebben. Pedig mindössze többet kellett volna foglalkozniuk a promócióval. Én már akkor elhatároztam, hogy elkészítem első szólóanyagomat, ami – érthető okokból – nem nagyon tetszett a többieknek. Rózsi magánéleti válságát sem tudta elvonatkoztatni a zenekari munkától, de a többiekkel való viszonyunk sem volt már a régi. Egyszóval elfáradtunk.

- Kitől hangzott el először az újraegyesülés ötlete, és hogy viszonyultak a többiek ehhez?
- Régóta lógott a levegőben. Ez alatt a közel húsz év alatt többször felvetődött, hogy meg kéne próbálni újra együtt. Legalább egy koncert erejéig. A 30 éves zenei pályafutásom ünneplésén a Kongresszusi Központban, valamint Rózsi 60. születésnapján az Arénában, ha rövid időre is – de együtt muzsikáltunk. Azt gondolom, valahol mindegyikünk egyformán várta, hogy egy egész estés megmérettetésen újra fölelevenítsük azokat az időket, amikor ezek a dalok születtek. És úgy kell játszanunk, hogy mindenki pozitív élménnyel térjen haza.

Olvass tovább: A V'Moto-Rock története sorozat összes része

- Hegedűs István -

[2008.10.03.]