A zene, amit csak hallgatni kell - Freddy Cole a Millenárison: képekkel

Freddy a jazz egyik legnagyobb élő alakjai közé tartozik. Ezt bebizonyította a magyar közönségnek is.

6 óra lehetett mikor beléptem a terembe, a sorok üresek – a nézőtér szélén láthatóan az épület személyzetéhez tartozó nő ül, és előre dőlve figyel, mögötte néhány székkel egy társa –, a két hangmérnök a pult mögött, folyik a hangbeállás. A szinpadon játszanak a zenészek. Aztán egyszer csak Freddy leáll és néhány megjegyzést tesz az intonálásra vonatkozóan, majd folytatják.

A 30-as, 40-es évek jazzvilága egy modern koncertteremben

Nem volt a teremben más mint Freddy-ék és mi öten. Nincs rohángálás, kapkodás, semmi jövés-menés, nem szaladgálnak jobbra-balra az előadás körül intézkedő emberek, még a koncert szervezői kőzül sincs itt senki. Nyugalom van és csak szól a zene. Valahogy minden egyszerűnek és késznek látszik, olyannak amin nem nagyon kell már állítani, nincs mit variálni, mert mindenki tud mindent és csak játszani kell. Ez a hangulat lengte be a próbát és ugyanez maradt a koncerten is.

Freddy azt az érzést hozta el a Millenárisra, mely a 30-40-es évek jazzvilágát idézte, az öltönyökkel, nyakkendőkkel és lakkcipővel együtt, de mégis valami mai hangulattal, mintha az akkori klubokból kivágtak volna egy színpadot a zenészekkel együtt egy estén, és az egészet ide cseppentették egy XXI. századi koncertterembe. Valami nagyon lágy és nagyon klasszikus jazz az, ami szól, amely felidézi Louis Armstong-ot és kortársait, azt a zenei környezetet amit az Ő neveik fémjeleznek.

Zene, amely ringatva fon körbe és ellazít

Freddy zongorázik és énekel, többek között azóta sztenderddé vált jazz-melódiákat, blues-okat, és minden olyat, ami ezeket az érzéseket hozza. Nem kell csodálkozni semmin, minden magától értetődő, nincsenek váratlan fordulatok, vagy extra zenei megoldások, nem akar se más lenni, se modern, csak hozza magát és azt a fajta felhőtlen és könnyed zenehallgatási élményt, melyet manapság inkább akkor lehet megtapasztalni, ha felteszünk egy lemezt, valami olyat, ami nem a mai jazz-színpadok fő jellemzője. Egészen különös élmény a rohanó világunkban. Nincsenek fergeteges megnyilvánulások a színpadon, nem kell feszülten figyelni, csak hallgatni a zenét, mely valahogy ringatva fon körbe, és ellazít, és elutaztat minket valamelyik másik dimenzióba.

A csapat

Freddy fantasztikusan énekel és zongorázik. A doboknál egy nagy fazon, aki zseniális, és a kort idéző stílusban, de fantasztikus virtuózitással hozza a ritmust. A gitáros egy kölyök, aki különös technikával, az ujjaival és nem pengetővel játszik az elektromos jazz-gitáron, és aki fiatalsága ellenére is tökéletesen beleillik a csapatba. A bőgős fantasztikusan viszi a mélyeket, és azzal emelkedik ki, hogy pont annyit tesz hozzá az egészhez, hogy az kerek legyen; se többet se kevesebbet. A hangzás tökéletes, semmire nem kell fülelni, minden gyönyörűen szól és minden nagyon pontos. Mindenki teljes mértékben a helyén van a zenében és fantasztikusan játszik. Minden olyan, hogy ahhoz se hozzátenni, se elvenni nem lehetne semmit, hogy azáltal jobb legyen.

...De talán elég is ennyi, hogy érzékeltessem milyen értékes estének lehettünk tanúi, vagy résztvevői – ahogy tetszik – , és hogy jellemezzem Freddy Cole érzékletes játékát és zenéjét, mellyel egy sokkal nyugodtabb, felhőtlenebb korszakot idézett fel ezen az estén.

Még a hamisítványt is aláírta

A koncert után Freddy még dedikálást is vállalt és mindenkinek aláírt mindent. Egyre kerültek elő a CD-k, a plakátok és mindenféle. Valaki az arcátlanság és tudatlanság különös keverékének csimborasszójaként még egy másolt CD-t is elé tolt, mikor is egy kicsit megfagyott a levegő, és a koncert szervezője süllyedve jegyezte meg, hogy ezt nem biztos, hogy alá fogja írni, és amely meg is állt Freddy kezében.

Egy ideig értetlenül forgatva nézegette, hogy ez meg micsoda, az emberre nézett kérdőn – de az csak értelmetlenül hebegett valamit, talán nem is értette milyen kellemetlen az, amit csinál – aztán aláírta azt is, majd nevetve megjegyezte; ez hamisítvány. Ezután még sokan jöttek oda, és Ő megvárta a legutolsó jelentkezőt is, mikor a közönség már hazafelé tartott az élményeivel és már alig voltunk páran az előtérben.

-endre-

[2008.11.12.]