Hat gitárossal tért vissza 9 év után az Arénába a Tankcsapda

Tátrai Tibor villanygitárszólójától az elképesztő látványvilágon át a legújabb dalokig minden belefért a Tankcsapda márciusi Aréna-koncertjébe. Ez az este fontos állomás volt a zenekar életében, hiszen lezárt egy időszakot, és megnyitott egy új korszakot.

A Papp László Budapest Sportaréna környékén már érkezéskor érződött, hogy sűrű este lesz. A szomszédos stadionban közben Szlovénia és Magyarország válogatottja játszott, így a közlekedés és a parkolás külön próbatételnek bizonyult. Bent viszont gyorsan eltűnt a külvilág zaja. Az Aréna megtelt, a figyelem átrendeződött, és onnantól a zene vette át a terepet.

Az estét a Street Sixteen nyitotta. Nagyon fiatal zenekar állt egy olyan színpadon, amely sokaknak hosszú évek munkája után adatik meg. Bennük még megvan az a jó értelemben vett nyers izgalom, amit nem lehet megtanulni vagy eljátszani. A saját dalaikban ott van az útkeresés, a lendület, a rockzene iránti tiszta, ösztönös lelkesedés. Jó volt látni őket ebben a térben, mert az ilyen lehetőségek egy induló zenekarnak visszaigazolást is adnak: érdemes tovább építeni azt, amibe belevágtak.

A régi motorosnak számító Necropsia ezután keményebb, sötétebb tónust hozott az estébe. Rövidebb blokk volt, markánsabb hangzással, majd kellő bemelegítés után színpadra lépett az este főszereplője, a Tankcsapda.

Tankcsapda, Street Sixteen és Necropsia koncert képekben - klikk a fotóra

A Tankcsapda márciusi koncertje több szempontból is különleges helyzetben született meg. Sidi távozása után a zenekar olyan helyzetbe került, amelyből könnyen lehetett volna keserű szájízű átmenet. Ehhez képest újra citromból limonádét csináltak, koktélcseresznyével a tetején: jöttek a vendéggitárosok, születtek az új dalok, mentek tovább a koncertek, az Arénában pedig ebből az egészből egy látványos, szerethető és zeneileg is izgalmas este lett. Ez a koncert egyszerre volt visszatérés, bemutatkozás és átvezetés a következő időszakba.

Zenei szempontból a gitárok kapták az este egyik legfontosabb szerepét. A Tankcsapda alapja továbbra is a basszusgitár, a dob és a gitár hármasa, de ezen az estén a megszokott trióhangzás helyett jóval testesebben szóltak a dalok. Vörös Attila feszesebb, metálosabb karaktere már önmagában is új energiát hozott a dalok megszólalásába.

Bodor Máté egy hosszú repülőút után, a Föld túloldaláról érkezett és egyenesen a reptérről ment fel az Aréna színpadára. Ehhez képest elképesztő energiával mozgott a színpadon. Az Alestormból és a Leander Killsből ismert zenész nemzetközi rutinja érezhető volt a színpadi jelenlétében és a játékában is.  Játéka nem tolta el idegen irányba a Tankcsapda dalait, inkább megemelte és még zúzósabbá tette őket, miközben érezhető volt mögötte az a technikai biztonság, amit sok év turnézás ad egy gitárosnak.

A vendéggitárosok jelenléte azért is adott külön súlyt az estének, mert nem alkalmi díszvendégekről volt szó. Akik ezen az estén színpadra léptek, mind közreműködtek a készülő új albumon is.

A zenekar korábban azt is kommunikálta, hogy az új dalok mind más hangulatot képviselnek, és ezt az Arénában élőben is lehetett érezni. Az este többféle gitáros karakter találkozására épült. Ettől lett izgalmas az egész: a Tankcsapda alapvetően továbbra is ugyanazt a nyers, jól felismerhető rockenergiát hozta, miközben a különböző gitárosok más-más zenei árnyalatot és színpadi jelenlétet tettek hozzá a dalokhoz.

Bodor Máté, Takács Vilkó, Nagy Máté, Lukács Peta és Tátrai Tibor jelenléte az új lemez hangulatát, egyediségét és megismételhetetlenségét is megmutatta. Vörös Attila pedig már az új felállás állandó tagjaként tolta végig a kétórás koncertet.

Különösen szép pillanat volt Tátrai Tibor színpadra lépése. Azon túl, hogy a hideg is rázott a Kér a nép villanygitárszólójától élőben, egy olyan zenei találkozásnak is részesei lehettünk, amelyben több generáció játéka és álmai értek össze.

Lukács Laci az egyik átvezetőben arról beszélt, milyen nagy dolog, amikor az ember együtt állhat a színpadon azokkal, akikre felnéz, akik számára példaképek vagy mentorok. Ez volt az este egyik legemberibb mondata, ami mélyen megérintett engem is.

Azt gondolom, hogy neki ez az este élete egyik meghatározó koncertélménye lehetett még akkor is, ha már három évtizede áll a színpadon és játssza el, isten tudja, hányadszor A rock and roll rugóját.

Egy rock koncerten sok minden történik egyszerre: szólnak a dalok, vakítanak és elvarázsolnak a fények, mozog az energia és együtt rezdül a tömeg: ugrál, tombol, táncol, énekel.

 Aztán egyszer csak elhangzik az átkötő szövegben egy ilyen mondat, és hirtelen látszik az énekes szerep mögötte az ember is. A frontember mögött, aki éppen egy több ezres tömeg előtt játszik, egy (a szó legjobb értelmében vett) hétköznapi férfi, akinek voltak, vannak és lesznek álmai. És az álom éppen abban a pillanatban válik valóra, amit megoszt a közönségével is.

Én hálás vagyok ezért. Még akkor is, ha így kicsit hosszabbak lettek az átkötő szövegek. Szerintem bőven belefért és nagyon emberi és nagyon szerethető volt így az egész.

A látványvilág tényleg Arénához illő volt. A színpadkép több, különálló LED-felületből épült fel. A panelek több magasságban és rétegben jelentek meg. Ettől a színpadnak lett mélysége, és eltűnt a klasszikus „zenekar előttünk, mögöttünk egy nagy képernyő” érzés.

Az egyes LED-panelek külön vizuális egységként, ritmikus képi rendszerként működtek. Volt, amikor ugyanaz a motívum ismétlődött az összes felületen vagy több panelen, de olyan is, amikor mozaikként alkottak egy teljes képet a különálló panelek. A vizuálok között sok volt a kontrasztos, fekete-fehér kép, arcokkal, figurákkal, grafikusabb motívumokkal. Ehhez társultak a vörös fények, amik nagyon jól passzoltak a Tankcsapda keményebb, nyersebb világához.

A fények sem álltak meg a színpadnál, sokszor az egész nézőteret bevonták. A pirotechnika szerencsére nem volt túlhasználva, nem volt állandóan az arcunkba tolva, inkább a nagyobb pillanatoknál kaptunk belőle egy-egy izzasztóbb adagot, amikor tényleg volt helye. Ettől volt a show igazán látványos. A konfettieső az elején és a végén pedig már csak hab volt azon a bizonyos tortán.

A Tankcsapda alkalmazás külön jó ötlet volt. A telefonok bizonyos számoknál egyszerre kezdtek világítani, színesen villogtak, és ettől a nézőtér is a látvány része lett. Ez a megoldás szépen illett ahhoz az üzenethez, hogy a koncertélményben a közönség is aktív szereplő és magát az élményt együtt hozzuk létre. Hiszen ha nem lenne közönség, aki befogadja, megéli és átéli mindezt, az egész nem működne. Mi, akik a közönség részei vagyunk, mindegy egyes koncerten hozzáadunk valamit az egészhez. Az örömünket, a zene szeretetét, az energiánkat, a táncunkat, a felszabadultságunkat, a mosolyunkat, az őrjöngésünket és még sorolhatnám. Ezt pedig szuperül kifejezte ez az applikációs látványelem, amit néhány számnál lehetett használni a „Fény a fegyverem” opcióval a Tankcsapda applikációban.

A setlistben jól megfértek egymás mellett a klasszikus, keményvonalas Tankcsapda-dalok és az újabb szerzemények is. A Mondd ki a nevemet, A csajom a rúdról és a Kér a nép már a készülő albumra emlékeztettek, és élőben különösen érdekes volt hallani őket azokkal a gitárosokkal, akik ehhez az új korszakhoz is kötődnek.

Az ilyen daloknál mindig érezni, hogy a közönség még tanulja őket, keresi bennük önmagát, a saját világát, projekcióit, miközben a régi slágereknél azonnal felzeng a tömeg a nézőtéren és beindul az őrjöngés.

Lukács szövegei számomra mindig erősebben hatottak, mint bármely más előadó dalai. Van bennük valami közvetlen, valami ősi, ösztönös, zsigeri mélység, ami azonnal eléri az ember lelkét. A sorok sokszor egyszerű emberi helyzeteket, érzelmeket érintenek: vágyat, dühöt, kapaszkodást, veszteséget, lázadást, indulatot, öniróniát, szexualitást. Olyan dolgokat, amik ott mozognak mindannyiunkban, csak sokszor még önmagunknak sem valljuk be.

És amikor valaki kimondja helyettünk egy színpadon, mi felszabadultan kiénekelhetjük és kitáncolhatjuk magunkból.

Meg persze ki is pogózhatjuk.

Segítő szakemberként nézve egy rock koncert sokszor biztonságos tér arra, hogy olyan érzések is megmozduljanak, amelyek hétköznap bent maradnak, mert nincs lehetőség vagy tudás ahhoz, hogy biztonságosan utat találjanak.

 A pogóban kijön a feszültség. Az együtt éneklésben felszabadul a hang. A csillogó tekintetekben, a flörtökben és a huncut mosolyokban ott vannak a kimondatlan vágyak, a fáradtság, az öröm, a napi mókuskerékből való kilépés rövid szabadsága.

Ilyenkor a zene medret ad annak, ami különben csak kavarogna valahol belül. Ki lehet énekelni, ki lehet mozogni, ki lehet ugrálni magunkból azt, amit szavakkal sokszor nehezebb lenne megfogni. És sokszor nem is a szavak segítenek a legtöbbet.

A márciusi Aréna-koncert után lassan beindul a nyári szezon. A Tankcsapda neve ott van a szabadtéri koncertek és fesztiválprogramok között, a zenekar pedig most kezdi majd igazán megmutatni, hogyan működik hosszabb távon együtt az új felállással: Vörös Attila, Lukács Laci és Fejes Tamás személyében. Ebben az értelemben az Aréna erős nyitás lett. Az egyszer biztos.

Suri Andrea
Fotó: Petró Adri

[2026.04.27.]