A Hammond orgona királynője a Millenárison

Rhoda Scott már lassan törzselőadója a magyarországi koncerttermeknek, de mindig megtölti a rendelkezésre álló helyet.

Olyannyira, hogy most a Millenárison a kevés ülőhely miatt kisebbfajta polgári elégedetlenségi mozgalom bontakozott ki, mert a kedves nézők a büfé székeit próbálták a termebe bevinni a marcona őrökön keresztül. Volt akinek sikerült, de volt aki az ülőhely hiányában inkább a jegyének visszaváltásával fenyegetőzött. De nem láttam senkit visszaváltani a jegyét. Rhoda állva is megéri, majd pihenünk otthon.

Majd három gyönyörű és természetes nő sétált be a színpadra, és kezdett játszani. Innentől senkit nem érdekelt a szék vagy nemszék kardinális probléma.

Az esti programon Rhoda legutóbbi anyagát hallhattuk Sarah Morrow pozanos és Julie Saury dobos hölgyek közreműködésével. Nem sokat lazafacáztak, bele aki amibe, és csak a bemelegítő szám után üdvözölték a nézőket. Azonban szöveg rendkívül kevés volt inkább az együttzenélés vitte a pálmát.

Biztosan volt valami előregyártott tracklista, de nagyon gyakran hagyták, hogy csak az jöjjön ki a hangszerekből ami kikívánkozik, beszélgettek (már például a pozan a dobbal, úgy, hogy Saury-nak láthatólag foglama nem volt, hogy Morrow mit is akar – ennek ellénére nagyon kellemes kis darab született a szemünk láttára) Persze az egyes ismertebb művek is sorra kerültek (Aquarius) de minden csak egy vezérfonal, hogy legyen valahol elkezdeni a zenét, aztán megy magától, mindenki hozzáadja a tudását, illetve gyakran csak egy-egy hangszer szólt és a többiek vagy csak a ritmust, vagy a hallgatásukat adták a dalhoz.

A közönség borzasztóan értékelte amit hallott, nem volt olyan szóló amit ne jutalmazott volna dörgő tapssal és elismerő füttykoncerttel, míg csak a zenészek vissza nem zökkentek az eredetileg leírt dallamba.

Játszották Ray Charles: Good music medicine számát is, az est talán egyik legszebb száma volt. Rhoda bluest is énekelt, bár a programban inkább az instrumentális virtuozitás uralkodott. Nem maradhattak ki a klasszikusok sem, például amit a Tequila-ra csináltak az valami fantasztikus volt. Csak a közönség rontotta el a végét (ugye “Tequila” jár a végére, de a magyar rajongótábor csak állt kukán, néhány elszórt “Tequila” befejezést lehetett hallani, de komolytalan volt). Ebben a számban még Saury is nagyon szépen megnyilatkozott egy dobszólóval, eddig ugyanis inkább csak a háttérben volt.

Morrow egy komoly kísérlete volt a Blue Monk mely osztatlan sikert aratott, bár szerintem inkább a fizikai teljesítőképességet tette próbára, és nem a zenére koncentrált. Egyébként érdekes volt az emberi hang átvezetése a pozan csőrendszerén. Furcsa hangok jöttek ki. El is fogyott Morrow levegője. Talán az egyetlen dal volt ahol a közönség komoly segítséget (taps/ritmus) adott a zenésznek.

Ismét bebizonyosodott, hogy a magyar közönség nem egy együttbulizós fajta. Mindenki hallgatta a zenét, lelkesen ünnepelte a szólókat, de interaktivitás az valahol a nulla és a nulla között ingadozott, sem együtttapsolási, sem éneklési kísérlet nem volt sikeres akármit is próbálkozott Morrow. Ez van, ezt adja a magyar közönség. Viszont tapsolásban legalább nagyon hálás.

A végén meg mindenki rohan a ruhatárhoz, a lelkes mag persze véresre tapsolja a tenyerét, hogy a három grácia visszajöjjön. Vissza is jöttek és még egy darabig hagyták hadd varázsoljon el mindenkit a zenéjük.

Fantasztikus este volt. Remélem Rhoda még többször erre jár, és lesz alkalmunk megcsodálni játékát és magávalragadó egyéniségét.

SirOesh

[2007.04.15.]