„Rutafának sok szép ága” Magyar középkori és reneszánsz lantdalok, történeti énekek, népdalok és virágénekek korabeli lantmuzsikával
Balassi, Tinódi, Bakfark, Vásárhelyi, Wathay, Szenczi és kortársai
Bognár Szilvia - ének, Kónya István – reneszánsz lant 

A lantkíséretes ének gyakorlata egészen az ókori időkig nyúlik vissza. A magyar középkori regősök, igricek, énekmondók, majd később ezek utódai, a históriás énekesek, a protestáns énekmondók többségében pengetős hangszereken, valamilyen lantfélén kísérték magukat. S máig azt sem tudjuk, hogyan. A 16. századig bezárólag a költészet, előadását tekintve – még énekelt költészet. Az alábbi műsorban a korabeli lantdarabok mellett elhangzanak: középkori, egyházi népénekek, archaikus népi imádságok, zsoltárfordítások, históriás- és történeti énekek, énekelt versek, szerelmi- és virágénekek, párosító- és mulattató dalok és népdalok. Ezek a művek egy tőről fakadnak. Mint egy ágas-bogas fának az ágai, úgy ezek is egy tőből táplálkoznak. Számos korabeli írott forrásunk (kódexek, énekeskönyvek, daloskönyvek, zsoltárgyűjtemények) dallam- és szöveganyagát megtaláljuk különféle népzenei- és népdalgyűjteményekben is. Balassi verseit hol egy ismert olasz, német nótára, hol egy magyar, horvát vagy épp török népdalra képzelte el. A 17. századig nem létezett éles határ műköltészet és népköltészet, műzene és népzene, népi és úri, paraszti és nemesi hagyomány között. „A magyarok itt mind egyformán s egy nyelven beszélnek” írja Galeotto Marzio 1458-ban. A zenei nyelv ugyanígy egységes , a különböző zenei formák és műfajok egymást folyamatosan termékenyítik, gazdagítják. Mivel a világi és egyházi zene, sőt az egyes társadalmi rétegek zenei irányzatai is évszázadokon át ugyanazon kulturális- és zenei hagyományból táplálkoztak, majd szétválásuk után is folytonos kölcsönhatásban éltek, ezért a műfaji sokszínűség meglepően nagy.A magyar zenetörténet egy olyan szeletét járjuk itt be, ami a népzene és a műzene határmezsgyéjén létezett évszázadokon keresztül.

(Kónya István)