2020. július 9. | csütörtök | Lukrécia nevenapja
  Led izzók kedvezményes áron, 5 év garanciával
Regisztráció 
Belépés Belépés
Keresés
RSS RSS Hírek Hírek Meghallgattuk Meghallgattuk Ajánlók Ajánlók Fesztiválok Fesztiválok Interjúk Interjúk
zene.hu a kezdőlapom feliratkozás hírlevélre
 
 
 
zenés állások
Oldal.info
 
 
 
Linkek
GregJazzBlog
Kapcsolódó cikkek
"A NASA bekaphatja!" - Richard Bona pálinkázása a Millenárison
"Állandóan csetlek-botlok" - Exkluzív interjú Victor Bailey-vel
Richard Bona a Hajón - valószínűleg egy darabig utoljára
Victor Bailey visszatért: erő, dinamika és változatosság
A magyar gitáros világsztárral lép fel
Az ellentmondások koncertje: Wayne Shorter a MüPában
Pat Metheny nem egyedül érkezett a Margitszigetre
Svájci sapkás best of: Al Jarreau a Millenárison
Szexi szőke cukorka Veszprémben - Candy Dulfer megmutatta, fotókkal
Képgalériák
Snétberger & Bona a MÜPÁ-ban
Kapcsolatok
Legnépszerűbb csengőhangok
Richard Bona
Snétberger Ferenc

Snétberger és Bona elvarázsolta közönségét a MüPában

2009. május 2-án a Művészetek Palotájában 1700 néző előtt csoda történt. Annak ellenére, hogy Snétberger Ferenc, Richard Bona és Paolo Vinaccia ebben a formációban életükben először játszottak együtt, két órára szó szerint elvarázsolták a nagyérdeműt.

Az 52 éves salgótarjáni születésű Snétberger Ferenc gitárművész már több mint 20 éve él Berlinben. Kora gyermekkorában roma muzsikát játszott, tinédzserként klasszikus gitárt tanult, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett jazz szakon. Később a brazil és a spanyol zenei irányzatokat tanulmányozta, majd beépítette saját stílusvilágába, a tangó és az indiai muzsika mellé.

Példaképei között éppúgy megtalálható édesapja, valamint Egberto Gismonti, Django Reinhardt, Wes Montgomery, Jim Hall és Johann Sebastian Bach. A végtelen szerénységéről és profizmusáról híres gitáros itthon elsősorban a Trio Stendhal formációval lett ismert, s a későbbiekben olyan világsztárokkal nyílt lehetősége együtt játszani, mint Didier Lockwood, Dhaffer Youssef, Anthony Jackson, Bobby McFerrin, James Moody, Herb Ellis, Pat Metheny és Markus Stockhausen. Snétberger 2004-ben alapította a Trio Nomadot, amelyben a norvég bőgős legenda Arild Andersen, illetve az olasz származású, de Oslóban élő ütőhangszeres - a szóban forgó est egyik közreműködője - Paolo Vinaccia szerepel.

A tíz esztendővel fiatalabb basszusgitáros-énekes-zeneszerző Richard Bonát nem kell különösen bemutatni. Egy kis kameruni falucskában, Mintában született. A saját maga által fabrikált hangszereken játszó és templomokban éneklő tehetség meg sem állt Párizsig, majd később New Yorkba költözött, hogy ott próbáljon szerencsét. A Zawninul Syndicate, a Pat Metheny Group, a Mike Stern Band és a Steps Ahead után manapság saját szólómunkáira és bandájára koncentrál. Nagy szerencsénkre a gulyásleves és Magyarország iránt érzett szeretetéről már rengetegszer megbizonyosodhattunk élőben is. Hihetetlen technikai tudása, csodaszép énekhangja és egyedülálló humora nagyon hamar a világ egyik legkeresettebb jazz zenészévé tette.

Az általam csak „SnétBonának” keresztelt együttest teljes teltház fogadta a Duna-parton. A koncertet Mészáros Zoltán, a Veszprémi Ünnepi Játékok szervezője nyitotta meg, így számomra azonnal világossá vált, hogy ismét az ő zseniális munkáját dicséri ennek az egyedülálló bandának az összehozása. A volt pedagógus és egykori rádiós felhívta a figyelmet a világzene, a jazz és a különböző kultúrák összeolvasztásának kísérletére, amely e hangverseny alatt valóban ki is bontakozott előttünk.

Becslésem szerint a trió tagjai összesen legalább nyolc nyelven beszélnek (magyar, roma, német, angol, douala, francia, olasz és norvég), de az egyetlen közös nyelv - az angolon kívül - azonban maga a nagybetűs ZENE! Ennek a tanúbizonyságát mindenki láthatta-hallhatta, aki ellátogatott erre a páratlannak ígérkező és talán soha vissza nem térő alkalomra.

Snétberger Ferenc akusztikus gitárjával egyedül kezdte meg a parádés koncertet. A nyugodt, latinos ízű ballada, már az első másodpercektől fogva teljesen lekötötte a közönség figyelmét, az emberek rezzenéstelenül ültek és néma csend uralta a hangversenytermet. A hihetetlenül pontos és precíz gitárjáték emelkedett hangulatot teremtett, amelyet a sztárvendég felkonferálása és színpadra érkezése, s a trió harmadik tagjának megjelenése még tovább fokozott.

Az első közös nóta egy pörgős tempójú szerzemény volt, Bona részéről alázatos és kottából játszott walking bass-zel. A pastoriusos színezések mellett rögtön egy virtuóz basszusgitár szólóban is gyönyörködhettünk, a sodró perka nagyon hangulatosan szólt, a gitár pedig hol dallamot, hol improvizációt, hol sikálást hozott. Egy vad ütőhangszeres szólót követően jött némi nyugalom, majd a visszatért a téma, azután seprűzés és a stílusos befejezés. Egészen idáig a művészeken kívül szerintem senki sem tudta pontosan, hogy milyen produkcióra is számíthat Snétbergertől és Bonától, még azok sem, akik külön-külön jól ismerik mindkettőjük munkásságát. Nos, ez az igazi fúzió!

A harmadik, népdal-jellegű, lassú és gyönyörű nóta Richard részéről fegyelmezett basszus-kíséretet követelt - némi üveghanggal tarkítva -, de a szólójába poénból beleszőtte a Summertime dallamát is. A negyedik dal szintén magyar népdal elemeket tartalmazott, izgalmas váltásokkal, időleges gyorsulással, majd lassulással. A gitár végig csodálatosan, érzékien szólt, az őrületes Fodera-szóló alatt csak Paolo perkája kísért. A sorrendben ötödik szerzemény gyönyörű intróját követően a kameruni pacsirta is dalra fakadt. A dallamos, angyali ének szólamát később a gitár is ugyanúgy megismételte. Finom cinek, dörmögő basszus és ismét egy szépséges basszus-szóló jellemezte ezt a leginkább talán Pat Metheny stílusára emlékeztető tízpercest, amely egy sokáig kitartott énekhanggal ért véget.

A következő, keleties hangzású szám sejtelmesen és speciális ütős effektekkel kezdődött. Bona csak később csatlakozott be a szép ívű kompozícióba, amikor is ügyes akusztikus gitár és basszusgitár kérdezz-felelek alakult ki a két művész között. Snétberger ismételten fantasztikusan érzékien és könnyed stílusban pengetett, majd egy húzós gitár és perka szóló után Bona előhozta az ismert basszus futamot, amelyet rendszerint a Laisser Parler előtt szokott előadni. Mindez találóan illeszkedett a nóta ezen részéhez, majd slappelésbe torkollott a vég, elpoénkodott perka-gitár-basszus effektek egymásra licitálásával. Az egész mű nekem úgy hatott, mintha elindultunk volna John McLaughlintól Jan Garbareken át, egészen Paco de Lucíáig.

Ezek után Feri és Paolo elhagyták a színpadot, és Bona egyedül csapott bele a szokásosnak nevezhető basszus-ének szólójába, különös figyelmet fordítva az extra mély hangokra. Először egy rögtönzést, majd Mike Stern Still There című lírai szerzeményét adta elő. A nyolcadik nótában Bona harmonika effektjével szállt be az ismét Metheny-s feelingű előadásba Snétberger mellé, aki bravúrosan szólózott szinte a dal teljes időtartama alatt, míg Vinaccia érzékien seprűzött. Richard dörmögő basszusa szinte hangról-hangra megegyezett a harmadik számban előadottal, de itt még a híres Tutu melódiáját is felismerni véltem, amelyet Marcus Miller 1986-ban írt Miles Davis-nek.

A minden szerzeményt megelőző hangolás alatt Richard ezúttal fütyült egyet, nevetést váltva ki ezáltal a közönségből. Az ütős heves tapssal indította a vérbeli flamencot, amelyet szédületes sebességű gitár-basszus uniszóló, szuper perkázás, valamint kemény basszus-gyűrés jellemzett, visszatérő elemként szintén a Laisser Parler előtti résszel. Az első ráadásban, mely az est vitathatatlan fénypontja volt, Bona régi ígéretét váltotta be azzal, hogy végre - most már valóban! - egy magyar dalt adott elő. Azt mondta, aggodalomra semmi ok, nála van a szöveg és a kotta is, úgyhogy megkérte Ferit, hogy játssza el neki előre a melódiát és utána ő folytatja.

A nóta a Kis kece lányom című népdal volt, amelyet Richard afrikai akcentussal, de végül is érthetően énekelt el a nézők nagy-nagy örömére. Amikor a rajongók is besegítettek, Richard komolyan elcsodálkozott a magyarok muzikalitásán. A jelenet kísértetiesen hasonlított a tavaly júliusi Herbie Hancock-koncertre Veszprémben, ahol Lionel Loueke dalolta el a Tavaszi szél vizet áraszt című nótát. A második ráadás, azaz a tizenegyedik szerzemény hatalmas slappelések közepette kezdődött el, s a nagy jammelés alatt a közönség ütemesen tapsolni kezdett.

A dal a The Champs 1958-as, mindenki által ismert instrumentális Tequilája volt, ezúttal magyarosítva „Pálinká”-ra. Ezt a slágert Bona hozhatta be a repertoárba, hiszen az év elején a hasonló felállású Sylvian Luc-Steve Gadd-Richard Bona trió adta elő többször nagy sikerrel. Paolo és Bona rengeteget hülyéskedtek a beszólásaikkal, majd egy csúcs basszus-perka szóló következett. A meghajlások után kedves gesztusként a vendég Bona mutatta be a főszereplő Snétbergert a nagyérdeműnek. A közönség óriási tombolással követelte vissza a művészeket, miután egyedül Snétberger Feri jött vissza a színpadra, hogy: „Kiküldtek meghajolni.”.

Az esemény szerintem már most májusban is nyugodtan nevezhető „az év koncertjének”. A három zenész között olyan összhang jött létre az első pillanattól kezdve, mintha mindig is együtt játszottak volna, és nem most életükben először. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bona 2005-ből a Veszprémi Fesztiválról már nem emlékezett az előtte fellépő Snétberger-Andersen-Vinaccia trióra, így a YouTube-on nézett/hallgatott utána gitárosunknak.

Érdekes látvány volt, ahogyan mindhárman végig ülve, sokszor puszta kézzel játszottak (nem használt egyikük sem pengetőt, s néha az ütős verőt sem), igazán jó hangulatban, jól emészthető, könnyed stílusban, amely Ferencre korábban ennyire nem volt jellemző. Snétberger előadott szerzeményei egytől-egyig tökéletes remekművek voltak, játéka pedig a világ legnagyobb gitárosaival vetekszik. Visszafogottsága és zárkózottsága miatt nem volt a szavak embere, ezért a banda bemutatásán kívül sajnos semmilyen extra információt nem osztott meg velünk.

Bonayuma végre-valahára teljesen más arcát mutatta, mint a megszokott A38-beli koncerteken, hiszen ő itt vendég és kísérőzenész volt, nem pedig zenekarvezető. Szemmel láthatóan élvezte a közös és új kihívásokat jelentő munkát, s azon sem lennék meglepve, ha egyszer ennek a projektnek folytatása lenne...

Richard főleg kottából játszott, de amikor rögtönzött, nagyon sokszor mosolygott össze Snétbergerrel és Vinacciával. Az ütőhangszeres/dobos Paolo volt a nap kellemes meglepetése, hiszen szakadt, metálos kinézete ellenére, ritmuszenészként dallamokban és harmóniákban képes gondolkodni, s annyira finoman és érzékkel virgázik, hogy az valóban ritkaság.

A Trio Stendhal és a Trio Nomad után a Snétberger-Bona-Vinaccia trió egyértelműen beleírta magát Snétberger Ferenc - sőt, talán Richard Bona - életművébe. Mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy a magyar Szabó Gábor és Zoller Attila mellett magasan ott ragyog Snétberger Ferenc csillaga a világ legnagyszerűbb jazzgitárosainak egén, akivel nagy nemzetközi sztárok is ilyen szívesen és ekkora örömmel muzsikálnak együtt.

Snétberger és Bona a Müpában

-Greg, gregjazz.blog.hu-

 

[2009.05.14.]

Megosztom:

Szólj hozzá! (Ehhez be kell lépned)
lap teteje
 
apróhirdetés
© SirOeshImpresszumMédiaajánlatSiteMap/Honlaptérkép • RandD: Jumu

Színház, szerelem és Mamma mia Kováts Krisztával és Savári Sándorral
Duett koncertek a...

Újra nyit a Madách Színház! 
Duett koncertek a csillagfényes tetőteraszon! Július 2-4....

beszámolók még