A miskolci álom: Slamo a Pecsa Kávézó klubban

Talán negyedszerre látogatja meg fiatal tehetségekből álló zenekarával a fővárost az örök miskolci rock ikon Slamovits István, vagy ahogy mindenki ismeri és szereti – Slamo. Színpadi fellépését szokás szerint felfokozott várakozás előzi meg, most sincs másképp. Az Edda egykori oszlopos gitáros-szerzője, a nevét viselő formációval, 2011. február 19-én a Petőfi Csarnok Kávézó klubjában idézte fel a nyolcvanas évek boldog-keserű zenei időszakát.

Slamo neve mára fogalom. Nem csak a hőskorszak örök mementójaként itt ragadt örökifjaknak, akik ma, ebben a több szempontból is nihilista világban képesek elzarándokolni egy kis klubozásra, ha egykori kedvenceik gitárt, vagy mikrofont ragadnak. Mert tudomásul kell venni, hogy az egykoron tízezres stadionokat megtöltő műfaj, a rock mainstreamből bizony egyfajta szubkultúrává zsugorodott. Ám ennek is megvan a varázsa. Csak kicsit másképp.

Ücsörögsz az öt-hatfős asztalok mellett elterpeszkedő kényelmes bőrfotelekben, sűrű cigarettafüstbe burkolózva, időnként jót húzol a fehér műanyagpohárba uniformizált sörödből és szívod magadba a mára legendává lett egykori Edda- gitáros örökérvényű dallamait. Hisz az „Álmodhat szépről, álmodhat jóról/Úgy szeretne élni már” - kezdő sora, riffje belehasít az agyadba, feltépi lelked rejtett zugában szunnyadó, fakulni látszó életképeket. Mikor – úgy a nyolcvanas évek elején – szüleid három műszakban robotolnak a miskolci papírgyárban, vagy a diósgyőri acélművekben, miközben - nyakadba akasztott lakáskulccsal, egy üveg savanyú almaborral a kezedben - az Avas lakótelep betonpaneljei között céltalanul bolyongsz csöves haverjaiddal. ”Engedjetek saját utamon” – mondod és Slamo valami hihetetlen, vele született empátiával önti fülbe mászó, ám kőkemény dallamokba, dalszövegekbe, amit te sohasem tudtál, akartál megfogalmazni magadnak. És ez csak egy „Érzés”. „Nincs semmim a világon” – vallod, s ez most sincs másképp. Hisz a jólét, jóllét nem mindig a pénzen múlik – ezt már megtanultad.

Slamo mellett, a színpadon jórészt fiatal, tehetséges muzsikusok, akiknek mindez már történelem. Jó érzés, hogy vannak követők, akik ha nem is élték, élhették át mindazt, amiről a dalok szólnak, de a szellemi-lelki osztozkodásból megérdemelten vehetik ki részüket. És ez nagyon fontos. Aki viszont megszenvedte a hatalom diktálta, nyolcvanas évek acélvárosa nyújtotta szocreál jelen ólomszürke, egyhangú mindennapjait, túlélte emberöltőnyi hányattatásait, ma is itt áll a színpadon; bíbor SG Gibsonjával a kezében, lelkében az örök nyugtalanság és kétség alig-alig múló sebeivel. Szerényen, visszahúzódóan, teret engedve a frontembernek. „Mindössze” gitárszólói hasítanak, hol sírósan, hol égzengésszerű robajjal. Elég, ha egy-egy dalt, vagy csak néhány sort énekel a mikrofonba; a zsűri azonnal veszi a kibocsátott érzelemhullámokat, hogy aztán alkalmi kórusban, hálásan visszhangozza a fülekbe, lelkekbe réges-rég beleivódott opusokat.

Miközben a tenyérnyi színpadról árad feléd a zenefolyam, szemed előtt filmszerűen peregnek az elmúlt évek felgyülemlett emlékei. Aztán rájössz, hogy: „Rég nem vagy már fenegyerek/Rossz dolgokban törni magad minek?/Rossz ágyakon rossz álmokat láttál/Éveken át mindig valamire vártál/Elérted lassan életed negyedét/Nézz önmagadba, mennyit vesztettél!”

„Elhagyom a várost” – megcsap a búcsúzás szele, hiszen hosszú az út a Petőfi Csarnok Café klubjától Miskolcig. Legalább 180 kilométer. A második ráadásként kikövetelt „Álmodtam egy világot magamnak” lírai tétele sokunknak megadja az optimista alaphangot. Mert igenis egyszer majd eljön az a szép világ, amelyet közösen álmodtunk magunknak! Slamo fentről, a színpadról, mi pedig innen, a nézőtérről.

-Hegedűs István-

[2011.02.25.]