Britney, a Végzetlen Asszony

A legjobb producereket maga mögé gyűjtve és (állítólag) két évnyi kemény munkával Britney Spears kiadta pályafutásának hetedik nagylemezét, mely a Femme Fatale címet kapta. Ezek szerint Britney maga a Végzet Asszonya. Vagy nem.

Az ember azt hinné, hogy egy sima kis poplemezről nagyon könnyű kritikát írni, pedig ez sok esetben egyáltalán nem így van. A pop zenének ugyanis meg van az a bája és varázsa, hogy olyan dallamokkal dolgozik, amik szinte minden ember fülébe egy-kettőre belemásznak és jobb esetben egy időre maradnak is ott. Talán ez egyszerre a pop átka és áldása. Amennyire könnyű és egyszerű egy jó, erős albumot összehozni, annyira nehéz is újabb és újabb ötleteket kitalálni, melyek sokszor nagyot szólnak, de veszélyesen hamar válnak unalmassá is.

De egy biztos, az újítás mindig szükséges. Mindig kell, hogy legyen valaki, aki felfrissíti a zenei szférát, behoz új ötleteket, témákat, hangokat és technikákat. Akik erre mindig képesek, azok lesznek a popzene egyszintű Mozartjai. No meg van egy másik, hasonló csoport a popszférában, a megcsinált, felépített, aprólékosan felépített sztárok, akik csak néha törekednek egy dalszöveg megírására és mindenfajta zenei megoldást és ötletelést is a mögöttük álló producerhadseregre bízzák, akik a legbetegebb vagy néhány esetben a legelcsépeltebb és legolcsóbb ötletüket is kiélhetik a popüdvöskéken, akiknek egy szemrebegtetés már bőven elég a sikerhez. Többet nem is tesznek érte.

Britney Spears könnyen kerülhet bele ebbe a kategóriába, hiszen ha tetszik, ha nem, az ő profitálási módja a már évek óta begyűjtött rajongótábor, akik máig várják a csodát, hogy a botrányos házasságok, gyors gyerekszülések, Red Bull-vodkás éjszakák és alapos fejszőrtelenítések után az énekesnőnek lesz valaha is undora újra komolyabban belemártózni a bizniszbe és nagyban nyomni az ipart. Pedig ez az idő még nem jött el. Britney úgy néz ki, inkább a gyermekei asszonyává vált, mint a végzetévé. Igaz, ezzel semmi gond.

Ugyanis hagyja bőven irányítani magát, ez az album minden szólamán érződik. Nem kéne persze meglepődnie senkinek azon, hogy egy popüdvöske nem veszi fel a dalszövegíró vagy a társproducer címet egy pillanatra sem, De Britney-nél icipicit más a helyzet. Sokkal könnyebben lehetne megítélni ezt a lemezt, ha nem lett volna a már több mint tíz éves életpályán egy In The Zone, ahol Spears nyakig belemerült az albuma munkálataiba és tényleg egy önálló lénynek tűnt, valakinek, akinek van esze, öröme, valaki aki olyasmi, mint a végzet asszonya. Méginkább könnyű lenne megítélni a Femme Fatale erősségeit és gyengeségeit, ha nem lett volna egy Blackout album, amely maga a sötétség és vadság. Spears szinte önmaga szedte össze az underground világból a producereket és botrányok, elvonók, éjjeli őrült kocsikázgatások és részeges, nagyon részeges esték alatt felvett egy olyan albumot, ami 180 fokos fordulatot hozott a mainstream zenébe és az évtized egyik legjobb albuma lett.

Szóval itt ért véget valami. Szülői és menedzseri segítséggel Spears kisasszony megjavult, normális módon kezdett el élni, visszaszerezte gyerekeit és lassan de biztosan láthatólag rájött arra, hogy unja ő már ezt az egészet. De a pénz beszél, na meg a szerződés – és talán néhol a megszokás is – melynek eredményeképpen megszületett egy harmatgyenge Circus album, amit most követett egy erős, jó, de korántsem olyan album, amit Spearsztől várnánk.

Britney néhány lemezével ugyanis már olyan pozícióba került, hogy bármilyen háttérmunka is áll mögötte, és bármennyire is nem szól bele semmilyen munkálatba, akkor is újat mutat, újat hoz, miniforradalmat csinál és két évre előre megszabja a mainstream zene irányát. Persze ehhez forradalmiság és szenvedély kell – ami itt annyira nincs jelen. A Femme Fatale nem akar újítani, inkább szép kényelmesen belesüpped az éppen irányadó zenei irányzatokba és villant egy erős pillanatképet 2010-2011 popzenei világáról. A villanás pedig erős, de a fény, az hamar elszáll.

[2011.03.31.]