Csillag születik - interjú Alföldi Róberttel és Szakács Ildikóval
Mivel kíváncsi természetem nem hagy nyugodni, közvetlenül a leghitelesebb forrást, Alföldi Róbertet kérdezem.
– Mióta, illetve milyen formában vagy részese az ARMEL Operaverseny és Fesztiválnak?
– A kezdetektől, azaz már négy éve. Különböző helyeken dolgozom: az első két évben New Yorkban, aztán Norvégiában és most Plzeňben. Mindenhol kortárs operát rendeztem, ez az első alkalom, hogy klasszikus darabbal indulunk a versenyen.
– Egy magyar rendező egy nemzetközi produkciót rendez egy külföldi színházban, magyar közreműködővel…
– Ezek lényegtelenek, mert színházat mindenütt azok a „lökött” emberek csinálnak, akik egyformák. Ez nagyon rövid idő után ki is derül, bárhol dolgozol. Valahogy egy típusú emberek kerülnek a színház közelébe: ugyanaz a cél, ugyanolyan izgalmak, problémák vannak. Az talán jobb, hogy nincsenek sem pozitív, sem negatív előítéletek azzal kapcsolatban, hogy az ember kicsoda, mit tud, mit és hogyan dolgozik, hanem tényleg csak az számít, mit csinál.
– Ildikót a zsűri az első forduló után egy másik szerepre javasolta. Minek volt köszönhető, hogy Gilda lett belőle?
– Az énekesek a második forduló során – workshop keretében – annak a darabnak a rendezőjével dolgoznak, amelyikre kiválasztották őket. Azonban a rendezőknek egy „extra workshop” keretében lehetőségük van olyan énekesekkel is együtt dolgozni, akiket nem az ő produkciójukra választottak ki, de mégis lehetőséget látnak bennük. Előfordul, hogy egyrészt az énekes értékelése nem esik egybe a darab rendezőjének értékelésével – most nem minőségről beszélek, hanem fajtaságról –, másrészt pedig ez a negyedik alkalom, s mind a négyszer máshonnan loptam el szereplőt. Azt, hogy milyen szereplőt keres, csak a rendező tudja igazán. Biztos vannak olyan klasszikus beidegződések, hogy milyennek kell lennie például Gildának, s nagyjából azok alapján jelentkeznek az énekesek. Én inkább személyiségeket vagy embereket szoktam válogatni. Akik már a második fordulóra eljönnek, ott már – jó esetben – nem probléma a hang; ott igazán arról van szó, milyen típusú embert keresel, vagy valamilyet keresel, de találsz egy teljesen másmilyet, ellentétjét annak, amit kerestél, és mégis őt választod. Ezek csábítások, az, hogyan és miként kattan egyik ember a másikra, vagy kiben lát meg valamit, ki kezdi el érdekelni.
Amikor elkezdődött a versenysorozat, azt gondoltam, össze fognak veszni a rendezők az énekeseken, de ez még egyetlenegyszer sem történt meg. Valahogy mindig mindenki megtalálja a saját szája íze szerint való énekest.
– A nyilvánvalóan nem véletlenül puritán díszlet milyen célt szolgál?
– Szerettem volna leszedni erről az operáról azt a nagyon ragacsos, álromantikus, giccses mázat – miközben szerintem ez egy nagyon sötét történet, sok bűnnel és bűnös emberrel, köztük elsősorban Rigolettóval. Ezért minimális a díszlet, hogy lehessen arra koncentrálni, mik a viszonyok, a szituációk. Másfelől ez egy különleges verseny, mert szerintem főleg nem abban versenyeznek az énekesek, hogyan énekelnek, hanem – amit ma délelőtt is mondtam Ildikónak –, hogy egy operaénekes ne legyen egyenlő egy jelmezbe öltöztetett oratóriuménekessel, aki elöl áll a színpadon, bámulja a karmestert, és merev mozdulatokkal megpróbál legalább olyan érzelmeket kicsalni magából, mint Mickey egér a rajzfilmekben. Ez egy olyan színház, ahol nem beszélnek, hanem énekelnek. Azt gondolom, egy minimálisabb térben sokkal jobban tudnak érvényesülni a versenyzők, jobban kiderül, mit tudnak, vagy mit nem tudnak. A sok pompa, amit a műfaj konzervatívabb fogyasztói megkövetelnek, számos hiányosságot elfed; illetve ezt csak akkor érdemes csinálni, ha arra nagyon sok pénz van. A gagyi pompa, az nem pompa, az gagyi. Akkor inkább fontosabb kibontani a történetet.
– ldikó! Hogyan érzed magad a főpróba után?
– Ez egy igen furcsa két hét volt. Tudtam, hogy nagyon sokat fogok dolgozni, nagyon kell használni az agyamat, a lelkemet, az energiáimat, de amit a zenei próbákon tapasztaltam, az döbbenetesen jó volt. Az a maximalizmus maximalizmusa, amit a karmester követel, és nem is enged, hogy annál lejjebb menjél, majd Robi, akitől a duplájának a dupláját kaptuk meg, fergeteges. Az ember valóban éljen a színpadon, ebben Robinak tökéletesen igaza van; de számomra nehéz volt az első pillanatokban áttenni ezt, mivel egyrészt nagyon hamar kellett megtanulni a szerepet – ez persze senkit nem érdekel –, másrészt, mert – a korábban látott rendezések nyomán – van egy kialakult képem Gildáról. Azonban kifejezetten tetszik a mi változatunk gondolkodása, a totális letisztultsága, illetve az, hogy tényleg lejön, milyen ember vagyok, mennyire tudok nő lenni, mennyire utálom a bezártságot, azt, hogy meghatározzák, mit és hogyan csináljak.
– Felfogod, mibe kerültél bele?
– Erre most nincs időm, meg nem is szeretnék ezzel törődni. Csinálom. Csinálom azért, hogy minél jobb és jobb legyen.
Az interjú két nappa később folytatódott. Részletek a következő oldalon![2011.07.18.]
Hírek
