Sziget 2011, 4. nap: Angol és amerikai uralkodás

A lötyögős ritmusok jutottak terephez a vártnál érdektelenebb szombati napon, amelyen egyedül a Kaiser Chiefs produkciója volt dicsérhető.

Ámokfutást rendeztem a Sziget 4. napján, már amennyiben annak tekinthető az, ha az ember minél rövidebb idő alatt próbál minél több koncertre eljutni. Az eredmény jónak tekinthető, délután 5-től este 11-ig sok mindent belezsúfoltam az a hatórás időintervallumba, csak egy a bökkenő, egyetlen hallott-látott esemény volt, ami lekötötte a figyelmemet.

Nézzük időrendben a történteket. Az első, amibe belekukkantottam, az egy francia-marokkói hölgy, Hindi Zahra folk-jazz bulija volt, ami teljesen profi előadásnak bizonyult, csak hát távol áll tőlem - az egysíkú zenei világ már betegségnek tekinthető nálam, mondhatnánk, hogy a begyöpösödött gondolkodás rabja vagyok.

Innen egymagamban indultam tovább az MR2-re, az egyik tiszta magyar stagre, ahol az Erik Sumo Band virgonckodott, sajna igen erőtlenül, satnyán. Hiába volt ott Kiss Erzsi vendégnek, ettől még nem lett színesebb ez a kortárs, elektronikus beütésű muzsika. Fogtam a sátorfám, és átugrottam a Nagyszínpadhoz, ahol a youtube-sztár, az angol Kate Nash zongorája mögül próbálta kitörölni a csipát a fesztiválon már napok óta mámorban úszó ezrek szeméből. Egyes médiaforrások szerint magával ragadó módon. Na, ezt én kénytelen vagyok megcáfolni, vagy csak másként értékelni. A több hangszeren is játszogató (virtuóznak semmi esetre se tekinthetjük) 24 éves, már fiatalon brit zenei díjakat elnyerő hölgyemény túlzott egysíkúsága letaglózott, és majdnem toporzékolásra sarkallott.

Persze ez a divatos, angolszász indie nyekergés lehet remekül összepakolt is, de ezúttal tizenkettő egy tucatnak bizonyult. A néha saját magán mosolygó énekes sokakat maga mellé állított azzal, hogy az utolsó számok egyike alatt felugrott a zongorára, és lábbal próbált zenélni, engem viszont ismét elszomorított. Na, de sebaj, gondoltam, majd a Kaiser Chiefs végre szebbé teszi számomra az indie-ről kialakult képet, és így is lett. A negyedik lemezét piacra dobó, Leedsből származó csapat valóban odatette magát, halálian pontos és attraktív előadásuk még a nálam egy generációval idősebb barátaimat is lenyűgözte. Ricky Wilson énekes végre nem csak lecövekelt középen, mint a hasonló stílusban működő kortársai. A „frontman” ugrált, szaladgált a színpadon, néha meg centikről beleüvöltött az operatőr kamerájába, láthatólag élvezte a koncertet. Amit egyetlen honfitársunk sem bánt, főleg, hogy az utolsó emlék velük kapcsolatban igencsak vérlázító volt (végre megtanulta, hogy kicsiny hazánk fővárosa mindenkor Budapest, és nem Bukarest).

Összességében a Kaiser Chiefs nagyot durrant, slágerei (Ruby, I Predict a Riot, Everyday I Love You Less and Less" ) nagyon ültek.
A következő állomásom a Rock-Metál helyszín, ahol egy szintén brit csapat, az emo külsőt már 10 éve viselő, zeneileg totál amerikanizálódott Lostprophets váratta meg a közönséget. Ian Watkins és barátai ütős estét adtak, a post-grunge, „tinimetál” riffek bennem is társra találtak, az egyedüli kifogás a megkopott külsejű, frappáns frizurájú, kissé duci frontember ténykedése volt. A tinilányok idolja, Watkins bácsi semmit nem mutatott fel, pedig egyesek szerint sokat fejlődött régi énjéhez képest – bele se merek gondolni, milyen lehetett korábban. Közismert dalaik, mint például a Rooftops, a Last Train Home, vagy a Last Summer mégis majdnem engem is megfiatalítottak.

A walesieket követte a hazánkban magát már kétszer megégető (tavalyi Sziget, idei VOLT fesztivál) 30 Seconds to Mars, ami a Nagyszínpad fő headlinere volt. A sors alaposan elbánt velük, hiszen őket ugrasztották be a pár hete elhunyt Amy Winehouse helyébe. Jared Leto respectet érdemelt azzal, hogy a legendás „huszonhetesek” körébe bevándorolt, angol hölgy első slágerének, a Rehabnek pár akkordját eljátszotta. A hollywoodi színész ezt követően szavakkal is piedesztálra emelte a drog kötelékéből soha megszabadulni nem bíró Winehouse kisasszonyt.

Ennél többre viszont nem futotta tőle, csak a szokásos átvezető szövegeit nyomta: egymást követték a világmegváltó szövegű nóták, egyszemélyes balladák. A színpad kivetítőin Martin Luther King örökbecsű, filozofikus szállóigéi lettek kivetítve – ezt a szórakoztató elemet nem tudtam hova tenni.

Nem is maradtam tovább, még beugrottam az Óriás zenekar finisére, ahol fájóan kevesen voltak, igaz, ők legalább nagy élménnyel gazdagodtak.

Összefoglalva, nem ez volt életem legemlékezetesebb estéje, ezzel szemben futkosósra, és mozgalmasra sikeredett, ez is valami…

-Páll Norbert-

[2011.08.15.]