Üresjárat nélkül az űrben a Solaris együttessel

Ha Stanislaw Lem elhíresült sci-fi regényéről valakinek a magyar progresszív rockzene egyik kiválósága a Solaris jutna eszébe, az nem a véletlen műve. Az 1980-ban alakult, a Pesti Műsor kulturális szaklap tehetségkutató versenyének egyik díjazott formációja 2014. májusára jó minőségű koncertfelvételeket tartalmazó válogatásalbummal lepte meg rajongóit.

Valamikor, még „az őszinte, kőkemény rockmuzsika” hőskorában Magyarország egyik legtehetségesebb énekesétől hallottam, hogy a közönség figyelme nehezen köthető le pusztán instrumentális zenével. Készséggel elhittem neki. Sőt, e megállapítás olyannyira megragadt bennem, hogy attól kezdve kissé fenntartással fogadtam az akkoriban egyébként ritkaságszámba menő tisztán zenei darabokat. Aztán jött a Solaris, majd a Marsbéli krónikák, amelyek elég hamar meggyőztek.

Mégpedig arról, hogy az igazán minőségi muzsikában bizony énekhang nélkül is van élet. Mindez persze már a Budai Ifjúsági Parkban kiderült, amikor a Pesti Műsor által indított tehetségkutató verseny egyik díjazottjaként elkészült a HIT zenekarral közös Solaris kislemez. S ez az érzés folyamatosan erősödik. Azóta is. S, amelyre alaposan ráerősít a kései gyerekként nemrég érkezett vadonatúj Solaris (vinyl) nagylemez, az Élő Krónikák (vagy a lemezborító szerint Live Chronicles). Méghozzá az ifiparkbeli debütálás után harmincnégy, és a Marsbéli krónikák LP napvilágra kerülése után épp harminc esztendővel.   

Bár a hagyományos fekete lemez barázdái korábban megjelent, különböző időkben és helyszíneken rögzített, kiváló minőségű, élő hangfelvételeket rejtenek, valahogy még sincs dejavu érzésünk. Vajon miért? Mert az ismerősen csengő dallamokat (igen: dallamok!) hús-vér zenészek interpretálják, akik – emberek lévén – koránt sem függetleníthetőek az őket ért pillanatnyi érzelmi hatásoktól. Ettől lesz újszerű minden egyes előadás. S, ha mindehhez hozzátesszük, hogy az adott instrumentumok értő kezek alatt szólalnak meg, máris kész a jól bevált Solaris-recept. Talán ettől érezzük, mintha valamennyi kompozíció a Föld és az Ég között lebegtetne. Üresjárat nélkül.

Lájk, ha kedveled a retro dalokat.

Talán ettől támad a mellkasban valami furcsa, bizsergő érzés, amely szinte mindvégig kitart. Mert a néhai Cziglán István (Czigi), de főképp Bogdán Csaba gitárján megdörrenő hamisítatlan hardrock valósággal letaglóz, földbe döngöl, de csak azért, hogy a következő etapban a Kollár Attila-Erdész Róbert- páros vérbő fuvola és orgona (szintetizátor) játéka megragadjon, majd forgószélként éteri magasságokba repítsen.  Ott aztán rád tör a mindent ki- és betöltő lebegés. Pihenésről, megállásról, szó sem lehet: az ötven perc körüli játékidő minden egyes pillanata értékes, s mindenfajta befolyástól függetlenül ébren tartja a figyelmet. S, mint korábban említettem: mindez instrumentális formában. Azaz majdnem instrumentálisan… Két tétel erejéig (Próféciák könyve II., illetve Az igazság pillanata) ugyanis férfikórus viszi a vezérdallamot – mintha csak az Andrássy úton, az Operaház egyik páholyában ücsörögnénk. A precíz, feszes alapokról egyrészt Gömör László (dob) és Kisszabó Gábor illetve Pócs Tamás (basszus) ritmusszekciója, valamint Seres Attila (basszus) és Tóth Vilmos (dob) gondoskodik, utóbbi már az Égi zenekarban üti a bőröket.  

Adódik a kérdés: vajon miben rejlik a Solaris páratlan sikerének titka? A választ mai értéktagadó világunkban csak találgatni lehet: talán az a sci-fi világába kalauzoló és mégis az emberi lelket megérintő, kemény alapokon nyugvó, nagy ívű, dallamcentrikus, igényes progresszív muzsika, amely tipikus, XXI. századi hiánycikk.

- Hegedűs István 

[2014.06.26.]