"Nagyon nehéz volt." - Szabó P. Szilveszterrel beszélgettünk

A Budapesti Operettszínház egyik jelentős és megkerülhetetlen korszakának meghatározó egyénisége. Jelenleg tíz darabban játszik a repertoárból. Pályájának lendületét az Elizabeth című musical Halál szerepének megformálása adta meg. Ívének koordinátáit pedig Mozart Colloredója, Rómeó és Júlia Tybaltja, Miss Saigon Professzora rajzolta fel. Több mint ötven szerep. 2008-ban Jászai Mari-díjat, 2011-ben Artisjus-díjat kapott, többször volt Arany Kotta Díjas. 2013 óta a Karinthy Színházban prózai alakításokban tűnik fel. Lételeme az alkotás. Verseket, novellákat ír, dalt szerez, szobrászkodik, festeget, lélekből dolgozik ésszel, kézzel.

Híresen keveset nyilatkozik, pedig közlendője azt hiszem, rengeteg lenne.

Az attól függ, hogy ki keres meg, és mit kérdez. Hogy mi a kedvenc színem? Ma a kék, holnap meg a szürke, ezzel nem foglalkozom. Az sem érdekel, hogy ki szakított a feleségével, hány gyereket hagyott hátra. Azt szeretem, ha a munkám alapján ítélnek meg.

A munka már egy nagyon gazdag pályát mutat.

Az érték, amit próbálok képviselni.

Egy nagy csapatba tartozom, sokunknak rögös úton, és apró lépcsőfokonként indult a pályánk, hogy megcsináljuk saját magunkat. Tanultunk, próbálkoztunk. Nem loptunk identitást, nem akartunk senkire hasonlítani. Én dolgoztam Székesfehérváron a Vörösmarty Színházban, 22 évesen kaptam egy nagy lehetőséget, egy nagy szerepet az Operettszínházban. Tanítottam 10 éven keresztül zenés színész mesterséget.  45 éves lettem, és mindenkit arra ösztökélek, hogy ne a mai, 21. századi celeb világ zsargonjából való 4-5 szóval éljen le egy életet, hanem találja meg a saját hangját.

„Ó kapitány! Kapitányom”, nem véletlen, hogy a Holt költők társasága az egyik kedvenc filmem. Fontos, hogy az ember megtalálja a saját egyéniségét, az lehet, hogy belehal, de legalább tükörbe tudott nézni, és az utolsó pillanatban azt tudta mondani, „én” akartam, hogy ez legyen, „én” vittem véghez saját magamat.

Igazából a nézők mindenféle műfajban, legyen ez musicalest vagy beszélgető show, mindig arra kíváncsiak, aki a szerep mögött van. Az emberre, az egyéniségre.

Arra kíváncsiak, da fajsúlyos kérdésekben ritkán nyilatkoznak a vezető művészek. Inkább azt érzem, ott bujkálnak valahol a megformált karakterek között.

A színészek játszani szeretnének, színpadon.

Nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy én 10 évre Maxim de Winter szerepébe belebújok, úgy élem az életemet, elegáns öltönyökbe járok és nagyon nagy áhítattal a messzeségbe nézek révedt tekintettel, izgalmas vagyok és félelmetes.

De elbújni nem lehet, nem ezért csináljuk ezt a szakmát. Én minden karaktert magamból építek, mert én akarok közölni valamit a színház által. Ezért van a novellaírás, versírás, hogy az ember kiteljesedjen valahol. Elkezdtem szerep sorsokat megírni versekben. A szakmai, jellem béli megnyílás azt a szűk magot érdekli, akik rám figyelnek, velük vannak beszélgetős estek, de ennél szélesebb körben a kutyát nem érdekel.

A három- négy napig tartó szenzáció hajhász kérdésekkel megtalálnak, amiktől sérülhet a családom, de annak nem adom be a derekam. Tudom, hogy ebből fel lehetne építeni egy karriert. De nem.

A feleségem is szakmabéli, gyermekeim is szerepeltek már színpadon Sopronban, Szegeden, de mi szerepeltünk nem pedig egy szereplő. Szerintem attól nagyobb feladat ma nincsen, minthogy az ember megcsinálja saját magát és ahhoz lojális maradjon. Ha partner is van hozzá a családból az egy fantasztikus dolog. A család a legfontosabb.

Ebben a családban, az otthonban a zene vagy csend dominál?

Van egy alsó szint a házban, ahol épül egy stúdió. Ott örömzenélés van. Három zongora, dobfelszerelés, gitár van az otthonunkban. Amit mi játszunk, az soha nem lesz populáris, ez mindig a fióknak megy. A fiókot, ha vakon kihúzza az ember, ott találja benne az 1996-os álmát és a többit. Nem éreztem még azt, hogy ki kell húznom azt a fiókot és meg kell mutatnom, elég, ha mi tudjuk.

Milyen műfajban, stílusban születnek a dalok a fióknak?

Amolyan keserédes, érzelmes, gondolkodós színészdalok Katona Klári, Kern András, Kulka János stílusában.

A nagyobbik lány 19 éves, a kisebbik 12, az otthon használt nyelvezet, az a miénk. Mind erkölcsi, mind földi értékek tekintetében. A feleségemmel megpróbáljuk azt képviselni, hogy fontos az olvasás, a szókincs, de nem erőltetünk semmit a gyerekekre. Most úgy tűnik, a lányok nem mennek el amellett, hogy milyenek vagyunk otthon.

Tudom persze, hogy kilépnek a kertkapun és bekebelezi őket egy 21. századi értékrend. Egy csili-vili látványvilág, kinek van BMW-je, hogyan lehet bejutni az egyetemre...

Nem biztos, de én azt érzem, hogy a 21. századi értékrend a színházban is megmutatkozik. Nem tapasztalta még színészként, rendezőként, hogy megváltozott az emberek befogadó képessége is? Olykor a látvánnyal, máskor a hangerővel operálnak a színházak, hogy a közönség megemelkedett ingerküszöbét átvigyék.

Nem hiszek ebben.

A szkeptikusok azt mondják, hogy a nézőket nem lehet eléggé alábecsülni. Én meg azt mondom, hogy az „itt és most” létezik, és ha, kellő helyen, kellő időben van jelen az ember, akkor az működik. Akkor beszélgetek egy emberrel a nézővel. Ő megles engem, hogy aznap hogyan gondolkodom X, Y szerepben. Nem lehet 4500 embernek játszani a Dóm téren, én mindig csak annak az egy embernek játszom, aki szenzibilis erre az egészre. Hiszek benne, hogy fontosabbnak kell lennie a gondolatnak, mint a látványnak. Az igaz, hogy a Dóm téren egy mikroporton múlhat minden, ha nem vagy beadva kész, vége. Velem is előfordult már 1997-ben az Elizabethben, hogy tönkre ment a portom. Lélekjelenlét kell hozzá, hátra nyúltam, ott volt egy URH, megoldottam, rezzenéstelen arccal folytattam az előadást.

A színházban, csapatmunkában kell gondolkodni. 30-40 ember munkája adja meg a látványt és a hangzást. Más kell a Dóm térre, más a Karinthy Színház 230-as nézőterére, más az Operettszínházban a nagyszínpadra és a raktárba. Az optikai tuning mögött nem veszhet el a mondanivaló, a gondolatiság.

Érdekes, amit mond. Amikor én a Semmelweiset láttam, azt éreztem, hogy pont ettől az „optikai tuningtól” ment el a gondolat.

Ott nem volt darab. Egy levelezésből eredt az egész mű. A szerzőnek az irodalmat a Rókus Kórház levelezései Béccsel és Olaszországgal adták. A rendezésben sok mindent próbáltak „ál optikai tuningba” besűríteni (hiszen nem volt történet), ezért volt fontos a LED fal, hogy megjelenhessen a  túlvilág. A Szolnoki Bartók Béla Kórus szerintem zseniális volt, szépen szólt a meghalt anyák szellemeinek visszhangja.

Szerette a Semmelweiset?

Nagyon nehéz volt. Nem is játszottuk ki a darabot. Lehetett volna még csiszolni, átvariálni a dolgokat. Lehetett volna írni belőle egy darabot. A Semmelweis történetnek itthon egy operában, musicalben, vagy egy prózai darabban már rég be kellett volna következni. Egy stábot kéne létrehozni, dramaturgnak, történésznek kellene a témával foglalkozni, akinek kézzel fogható tudás van a birtokában.

A Semmelweis Alapítványnak fontos a téma, én a mai napig tárgyalok velük arról, hogy ezt valahogy tovább kellene vinni.

Sok mindent elmond az, hogy egy Amerikában élő zeneszerző fedezi fel, hogy ez az ember mekkora géniusz volt. Az a baj, hogy megtörtént a dolog, de sajnos mégsem volt akkora hatása, mint amekkorát a történet megérdemelt volna.

Az Operettszínházban melyik a kedvenc szerepe?

Levették. Imádtam a Miss Saigont, a Mozartban Colloredót, az Elizabethben a Halált, a maga módján 15 éven keresztül imádtam Tybaltot játszani. Annak idején a Kabarét illetve a Sweet Charity-t.

Egyetlen most futó darab sincs közte. Így ez elég szomorú.

Azt nem mondtam, hogy a mostani szerepeimet nem szeretem, akár az Operettszínházban, akár a Karinthyban. A kedvenceimet kérdezte.

Nézze, az Operettszínház csodálatos, nagyon rendben van, ami a látvány részét képezi, minden nagyon jó és mindenki boldog ott. Remek feladatokat éltem itt meg, 23 éve vagyok a színház tagja. Nem vagyok vészmadár, csak 45 évesen rengeteg tapasztalat és konzekvencia van a fejemben, amit színészként használni szeretnék. Van már fönt egy léc, amit az ember egyre magasabbra és magasabbra szeretne tenni. Minden művész arra vágyik, hogy gondolkodjanak benne. Az maga az álom, hogy céltudatosan vegyenek elő darabokat a régi oszlopos tagokra. Nekünk is az a jó, ha pályánk során építkezni tudunk, ha használni tudjuk azt a gondolatiságot, ahol már tartunk.

Az Operettszínházban egy markáns irányváltás történik éppen.

Sokan azt gondolják, milyen könnyű a zenés színészeknek. Csak megszólal a zene és elindul az ugribugri, biztos a siker. De mikor mélyebben megvizsgáljuk, akkor arra lyukadunk ki, hogy mindenki húzza az igát. Tizenhat helyen dolgozik csak, hogy megéljen és fenntartson egy olyan szintet, amit elért, és ezt első sorban nem anyagi szempontból mondom.

Sokan dolgoznak a kollégáim közül más színházakban, prózai darabokban, tanítanak, vagy zenészekkel lépnek fel, önálló esteket találnak ki. Engem a Karinthy Színházban 2013 óta talán többen láttak, mint az Operettben.

A közönség elkíséri egyik színházból a másikba?

Van olyan, hogy az egyik hozza a másikat, de az talán gyakoribb, hogy a Karinthyból eljönnek az Operettszínházba, hogy megnézzenek egy zenés darabban. Nem az a jellemző, hogy egyik színház közönsége, átjár a másikba. Azt tudomásul kell venni, hogy a Katonából vagy a Radnótiból sohasem jön el a közönség, hogy megnézzen minket.

Sajnos sokan vannak a nézők között, akik nem azt látják, hogy mekkora teljesítmény van az adott szerepformálás mögött, sok nézőt a bulvár hoz el az Operettszínházba.

Pedig vagyunk jó páran a régi magból, akik minden előadást máshogy játszunk, keresgélünk. Héttől tízig 1100 fokon izzik az ember, egy másik ember bőrébe bújva, én picit meghasonulva végzem az előadást. Ezért nem tudok részt venni például a tapsrendben. Mindig ezt róják fel nekem, hogy miért vagyok olyan szomorú? Nem vagyok szomorú, de jár bennem még a szerep, nem tudom kiváltani. Mire kiérek haza Pomázra, akkorra tudok talán lecsillapodni. A kis pomázi otthonomban.

Nem igazán tudom elkapni a bulvár nyelvezetét, nem tudom, mi kell most a világnak, nem szoktam 32 fogat villantani.

Stúdiók helyett inkább a saját konyhánkban a családommal együtt, főzünk egy jó lecsót, vagy fűrészelek és építek egy kocsi beállót. A családom mindennél, a színpadnál is fontosabb.

Az interjút készítette Jagri Ágnes

Szabó P. Szilveszterrel számos lehetőségetek van találkozni.

Jegyvásárlás:

Budapesti Operettszínház

Apáca Show

Musical Gála a Budapesti Operettszínház közreműködésével a MÜPA-ban

[2019.10.11.]