Céline vagy nem Céline, ez itt a kérdés! - gondolatok az Aline - A szerelem hangja című filmről

Kis fába vágja fejszéjét, aki Céline Dion életét akarja filmszerűen feldolgozni. Ez a történet-cserje nem túl vastag, nem csattan nagyot, amikor megadja magát a munkáskéznek.

Már pedig erre a témára rakta fel tétjét Velérie Lemercier  rendező-forgatókönyvíró- főszereplő (mondhatnánk a film anyukája). Őt leginkább a Jöttünk, láttunk, visszamennénk fergeteges francia vígjáték Beatricejeként ismerhetjük. Most meg kiderül, hogy Céline Dion rajongó – hiszen racionális ember nem készít filmet az énekesnő életéről.

A kanadai énekes hölgy még egy szálloda berendezését sem törte össze ittas állapotban, egyetlen árva denevér fejét sem harapta még le, egyszóval nem igazán sztár alkat.

Valamit sejtet, hogy a történet egy fiktív alteregó –Aline Dieu  – „nyakába lett varrva". Ez némi alkotói szabadságot biztosított, de mivel maximum egy moziba tévedt marslakó nem jött rá, hogy a filmvásznon szemünk láttára felnövő hölgy maga a Díva, túl messzire mégsem mehetett a két forgatókönyvíró.

Talán az egyetlen feszültséggóc, ami a szupersztár általunk ismert életéből annak lehet nevezni az a menedzserével (a filmben Guy-Claudenak hívják és Sylvain Marcel játsza) létrejött nagy korkülönbségű kapcsolat. Ezt a film nagyon szépen árnyalja, hogy nem mindig azt kell sejteni, hogy na a vén kecske becserkészte a tudatlan gidát. Itt ennél nagyobb mélységbe hatolunk; a gyötrődés siralomvölgyébe, majd a három gyermek személyében megtestesülő beteljesedésbe. Végül – a korkülönbségből fakadó – korai, őszinte gyászba.

Más kérdés, hogy ez a (klasszikusokat idézve) „tiltott szerelem" elég vastag tartóoszlopa-e a bő két órában elmesélt sztorinak?

A misztérium határára sodorja a történet-vezetést a Dieu apukától megörökölt szerencsepénz, melyet az öreg Dieu (feltehetőleg) alkoholista apjától mentett meg, s amelyet az énekesnő folyton kezében szorongat. Azonban e „harrypotteres" vonulat sem elég erős a filmtörténet alátámasztására.

„Aline” tizennégy (!) gyermekes család legfiatalabb gyermeke. Nagyon hatásosan van vágva a filmszalag annál a pontnál, amikor az akkor még fiatal „öreg" Dieu kijelenti: ő bizony nem akar gyermeket, majd pár másodperc múlva tizenhárom lurkóval körülvéve látjuk mosolyogni. És persze mi is mosolygunk, őszintén, szívből, nem is tehetünk mást.

Aline számára azonban már itt felfújódik egyfajta burok. Ő legkisebb hugica. A család népességéből fakadóan persze nem kap egyik szülinapjára sem aranykarórát, viszont zenei karrierjét támogató közegbe kerül. Hamar kiemelkedik a családi zenekarból. A későbbi férj-menedzser először meg sem hallgatja demóját, majd rátelefonál a bátyus és akkor meghallgatja.

A Kanada francia nyelvű vidékén felnövekvő pacsirta-fiókának meg kell tanulnia angolul csipogni,no  meg  – madár-metafóra vége! – fogsorát szabályozni kell. Ezzel nagyjából lezárult a nehézségek sora. Később a hangja is elmegy egy időre, de szerencsére magától meggyógyul.

A legismertebb C. Dion dal, mely ahhoz a bizonyos filmhez kötődik, szintén adhatott volna egy láncot, melyre fel lehetne fűzni egy történetet. De „el lett intézve" azzal, hogy először nem tetszett, majd később megtetszett az énekesnőnek.

Sztár-életrajzokban legtöbbször magánéleti mélypontokról, rengeteg hiába való munkáról olvashatunk, mielőtt az „Isten adta tehetség" berobban a csak a győztes pillanatot érzékelő köztudatba. Itt valahogy a címszereplő útja túl simának tűnik; mintha vörös szőnyegen sétálna végig az életen. Pedig valahonnan eredeztethetőnek kell, hogy legyen Céline.érzelemgazdag előadásmódja.

Különös módon a végén kezdődik el igazán a film. Természetesen nem kivántuk neki, de a címszereplővel megtörténik a két szívfacsaró tragédia: apukája, majd szerelme elvesztése. A zárójelenet felé közeledve amúgy „Jacksonosan" (lsd. Michael J.Stranger in Moscow klipjét, mely állítólag valóságon alapul) Aline-Céline  talán életében először lemegy az utcára a rongyrázó gazdagságból az emberek közé, és „vegyül". Kedves jelenet, amikor saját maga imitátorának vélik.

Felszakad végre a burok...és akkor vége a filmnek! A legvégén egy dal, melyből „kiderül", hogy a sztár is pont olyan ember, mint mi. Azért vagyunk egy páran, akik ezt eddig is tudtuk. Ugyanolyan gyarlók, „csupán" (általában) egyetlen területen géniuszok, és legtöbbször iszonyatosan tudnak küzdeni. Mindez még jobban átjött volna, hogyha – ha már fiktív nevekkel játszunk – több sztár életéből csentek volna az alkotók lego-darabkákat, és ebből építik fel Aline figuráját.

A recenzió végére kellene valami összegzés...szóval ez a film leginkább rajongóknak ajánlott. Mint ahogy rajongó is készítette, leginkább a többi C. Dion tisztelőnek.

Mi speciel az elmaradt Hooligans-koncert helyett mentünk moziba, mintegy vigasztalásul. Oké, megvigasztalódtunk, köszönjük!

Villax Richárd

[2021.12.07.]