Újra Budapesten az Illés-kiállítás

2008. március 3-án a budai Menta teraszon nyitotta meg kapuit először az Illés együttes és a korszak relikviáiból álló kiállítás. Az ország több helyszínét is megjárt anyag ismét Budapestre érkezett, ezúttal a Bécsi úti Új Udvar adott otthont a rock-történeti bemutatónak. Az alábbiakban a kiállítás megnyitó beszédét közöljük.

Kinek mit jelentettek azok a bizonyos hatvanas-hetvenes évek? Sokaknak - sokunknak -, akik az Illés-együttes muzsikáján nőttek/nőttünk fel, a gyermekkort, a fiatalságot, barátságokat, szerelmet, és nem utolsó sorban - a zenét. A mai tízen-huszonéveseknek pedig a rácsodálkozást egy olyan korszakra, amelyről legfeljebb szüleik elbeszéléseiből, vagy netán korabeli filmekből lehetnek valamiféle ismereteik. Mohai Sándor az Illés-együttes életéről, működéséről gyűjtött össze különböző relikviákat, hogy egy kiállítás segítségével rekonstruálhassuk azt a korszakot, ami egyeseknek történelem, másoknak – legenda.

És most nézzünk bele egy kicsit ebbe a történelembe. Hogyan is éltük meg Magyarországon azokat a bizonyos hatvanas éveket? Politikai szempontból viszonylag egyszerű a képlet, hiszen az egypárti, szocialista diktatúra alapjaiban behatárolta, kijelölte állampolgárai mozgásterét. A kulturális koncepcióba - a komisszárok szándéka szerint - nem fért bele a nyugatról szép lassan beszivárgó, mindent „felforgató” beatzene. Legalábbis a kezdetekben.

Aztán a szellem szép lassan kiszabadult a palackból. Volt már Rádió Luxembug, volt Szabad Európa Rádió és Cseke László, ha még annyira zavarták is az adást. Volt Czeglédi úr a Rákóczi úti udvarban, aki árulta, sőt utángyártotta (!) a külföldről behozott, mások számára elérhetetlen lemezeket. Voltak már beatklubok és voltak beatzenekarok, akik megpróbálták egy az egyben interpretálni az angolszász, amerikai zenét. Egyszóval, ha lassan is, de azért terjedt a muzsika. Csak éppen a magyar nyelvű felvételeknek, magyar zenekarok saját számainak voltunk híján. Ugyanis sikereit féltve, senki nem merte akkoriban megkockáztatni, hogy saját, magyar nyelvű szerzeménnyel rukkoljon elő.

Aztán történt valami…

1965-ben, öt fiatalember sorsszerű találkozása alapjaiban változtatta meg a kimerevedett zenei struktúrákat Magyarországon. A már létező Illés együttes átalakult. A Szörényi testvérek, Bródy János, valamint Pásztory Zoltán dobos belépésével hazánkban elindult egy olyan folyamat, melyből már nem volt visszaút, követői viszont annál inkább. A nógrádverőcei KISZ építőtábor lapos tetejű épületének födémén megszülettek az első Illés-dalok, (Utcán, Légy jó kicsit hozzám, Itt állok egymagam, Óh mondd), melyek úttörőként magyar rock-történelmet írtak.

Az együttes hétéves fennállásnak története ma már legenda. Hogy mennyire kitörölhetetlen, mi sem bizonyítja jobban, mint az időről időre összeverbuvált tagok által adott Illés-koncertek, melyek kivétel nélkül telt házat vonzottak. És ne gondoljuk, hogy csak az „öregek” jöttek egy kicsit nosztalgiázni! A koncertek résztvevőjeként alkalmam nyílt meggyőződni róla, hogy a Szigeten, a nulladik napon olyan korú fiatalok énekelték a nézőtéren a jól ismert dalokat - hibátlan szövegtudással -, akik azok megszületésénél, szüleik fejében még csak kéjes gondolatként sem jelentek meg!

2005-ben Pásztory Zoltán, két évvel később a zenekar alapítója Illés Lajos távozott az élők sorából. A kiállítás nekik is emléket állít. Talán ezért is nagyon fontos, hogy mi élők, az élőknek, emlékezőknek tartsuk életben ezt a legendát. Ezzel a kiállítással, a legenda megint egy kicsit tovább él.

-Hegedűs István-

[2008.10.27.]