Tankcsapda előkarácsonyi parti

– avagy a három királyok a Pecsában.

A minap arra döbbentem rá, hogy harmincakárhanyadik alkalommal is elpackáztam a lehetőséget, hogy időben nekikezdjek az ünnepi előkészületeknek. Ezúttal a november végi rügyfakadásra fogtam, hogy még nem csapott meg a Karácsony előszele. Végül ismét a szokásos eseménynek kellett előhoznia belőlem a már-már pavlovi reflexeket, miszerint itt az idő a pánikrohamok előtörésére ha az ajándékozás kérdéskörére gondolok. Az említett esemény az volt, hogy névnapomra megleptem magam a szokásos ajándékkal - Tankcsapda koncertjegy a Pecsába. Már pedig ha ez a jegy már napok óta a hűtőn díszeleg, akkor időjárás akár dacol, akár sem, már csak napok vannak hátra az ünnepekig. Ezek azok a napok az évben, amikor mindenki vár valakit (:)), vagy valamit. A Föld népességének mintegy 33 százaléka hitének egyik alap pillére, a Megváltó eljövetelét várja. Mások a családi összejövetelek és az ajándékozás örömét, megint mások a céges partik költséghatékony dínom-dánomait (józanság leszavazva). Az októberi történések után némi félelemmel írom le - félvén attól, hogy szavaim nyomán provokátornak minősítenek - de magam leginkább arra vártam az elmúlt hetekben, hogy végre ismét tényként kiálthassuk a budapesti éjszakába : itt vannak a Tankok!

Hamar kiderült,hogy idén sem kell a környező leánykollégiumok növendékeit és a nyugdíjas otthonok lakóit ingyen jegyek osztogatásával becsábítani a koncertre a teltház biztosítása érdekében. Különös tekintettel arra, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben Lukácsék idén nem terveztek év végi duplázást a fővárosban. Ezt a hírt leginkább szűkebb pátriárkájuk polgárai üdvözölték, hiszen az érme másik oldalán egy Főnix-madár körvonalait vélhetjük kirajzolódni. (Vélhetően a december 29-i debreceni koncert áll az ezúttal egy felvonásos fellépés hátterében. Komoly és nyom(ul)ós érvnek tűnik :).)

A bejutás körülményeiről annyit mondanék el, ez egy újabb alkalom volt, hogy hálát adjak a sorsnak, amiért a balkán peremén szocializálódtam. Európai fejjel ugyanis nagyon hamar szuicid gondolataim támadtak volna és az életemről is lemondok, nemhogy egy önfeledt péntek esti szórakozásról, amikor realizálom, hogy a jegyár megfizetése mellett mit kell még kiállnom (a szó mindenféle értelmében), hogy végre megihassam az első sört. Na persze úgy értem – még mielőtt a „popper” minősítés ijesztő árnyéka vetül rám –, hogy az első sört a tetthelyen.

Az este egyik nagatív tapasztalása annak a ténynek az igazolása volt, amit elvi síkon eddig is tudtunk : a Tankcsapda kinőtte a Petőfi Csarnokot. Kiváltképp, ha egy félév egyetlen budapesti koncertjéről beszélünk. A fellépés során készült (TV-s) felvételen persze jól mutathat majd a faltól falig tömeg. De sokan voltak, akik számára rontotta az est megélhetőségének szintjét az a tudat, hogy hiába helyezkedtek a habitusuknak megfelelő távolságba a színpadtól, ugyanazokat a könyökösöket kellett elszenvedniük, ami máskor csak azoknak jut osztályrészül, akik ab ovo ezt az élményt keresik az első tizenhuszonakárhány sor környékén. Jómagam szokásomhoz híven belekóstoltam mindkettőbe. És kétségtelen, hogy a hátsó fertályban töltött pihenő során az egy négyzetméterre jutóan elszenvedett belső combrúgások száma szignifikánsan csökkent, még ott is zavaróan sok olyan kvázi-rockerrel találkoztam, akik nem tudnának 5-nél több Tankcsapda szám címet felsorolni és három sort folyamatosan idézni egyetlen remekműből sem. Ők valami másért jöttek...

Jómagam azonban ennél a limitált élményszintnél jóval magasabbra tettem a lécet. Pontosabban az elmúlt évek Szigetes koncertjei és a Kisstadion beli koncert alkalmával maga a csapat tette azt rekordközeli magasságba. Sajnos ezen az estén erre a magasságra nem volt érvényes kísérlet. Kétségtelen, hogy a felkészülést és a jó szereplést nagyban nehezítette a csapatkapitány betegeskedése. De a mellett, hogy Lukács hangja kivételesen nem állta volna meg a helyét a Scala színpadán Milánóban (de hát nem is ezért szeretjük :) ), mintha Cseresznyére és Fejes művész úrra is átragadt volna a frontember enerváltsága. Én viszonyt hagytam magam elkényeztetni kedvenceim által az elmúlt évek során, így nekem már nem elég a buli, nem elég a zene, se a tánc. Sőt attól sem éreztem magam jól, hogy őket szenvedni láttam. Márpedig úgy éreztem, hogy szenvednek. Végig azt láttam rajtuk, hogy tisztában vannak azzal, ez az este nem kerül be a „top10”-be a TCS koncertek rangsorában. Ahhoz pedig túl jó és őszinte emberek, hogy megpróbálják elhitetni ennek ellenkezőjét először magukkal, aztán a közönséggel.

Mielőtt bárki ennek az ellenkezőjét gondolná a távol maradók közül, nem volt unalmas, vagy lapos az este. Ezeket a fogalmakat antagonisztikus ellentétben érzem egy Tankcsapda koncerttel. Kevés magyarországi formációt tudnék felsorolni, akik ne ereszkednének térdre és ne kulcsolnák hálaimára kezüket, ha ennyi embert ilyen hatásfokkal tudnának megmozgatni zenéjükkal. A fiúk ezúttal is megtettek mindent és becsülettel hozták is a kötelező gyakorlatokat (irgalom nélkül :) ). De az a kis plusz hiányzott, amitől még a következő két hétben is remegő kezekkel helyeznénk be a CD-jüket a lejátszóba az átélt élmény hatására. Nem volt jó a hangzás sem. Mintha a technikán is a már említett enerváltság lett volna úrrá ezen az estén. De lehet, hogy ebből a szempontból is kinőtte már a helyszínt a csapat és itt már nem lehet úgy megszólalni, mint ahogy az például a Szigeten sikerült.

Összegezve a történteket úgy fogtuk fel ezt az estét, mint egy kellemes előkarácsonyi partit. S ha minden jól alakul és kiderül, hogy tényleg minden út egy helyre tart, akkor alig két hét, pár liter halászlé, néhány vödör töltött káposzta és egy-két rúd bejgli múlva megnézhetjük, mire képes hazai környezetben az idegenben ezúttal kicsit gyengélkedő csapat. Őszintén szólva szinte biztos vagyok benne, hogy ez előszilveszter már igazi „fergeteg-party” lesz. Ezért mit is mondhattam volna a búcsúkorsó kiürítése utáni kézfogás során hasonszőrű barátaimnak – elismerten szerény kreativitással -, minthogy :
- Viszlát! Debrecenben.

Balázs András

[2006.12.20.]