Négy láb, nyolc kéz - Jojo Mayer az A38 hajón

Jojo Mayerről lehet ódákat zengeni, az egyik leggyorsabb, legtechnikásabb jazzdobos, aki már több műfajban kipróbálta magát, 2 éves kora óta dobol, tervezett komplett dobfelszereléseket, stb. Élőben látni ritka nagy élmény, szept. 22-én sikerült elcsípni az A38-on a Jojo Mayer’s Nerve-vel.

Ez az este nagyrészt az élő drum’n’bass-ról szólt, visszatérve a műfaj gyökeréhez, hiszen a jazzből indult mindez. Az elektronikus dnb-nek nem vagyok nagy híve, inkább azt szeretem, ha hangszerekkel, élőben játszák ezt a stílust. A potméterek tekergetése, a keverőpult kínzása, nyüszítésre, vonításra bírása még belefér, sőt…

A Másfél zenészeinek drum’n’bass/jungle projektje, az Uno Y Medio kapta a nemes feladatot, hogy a Nerve előtt játszhasson. Láttam már őket korábban, akkor is tetszett, így örültem, hogy ők lesznek az előzenekar. Jól szóltak, a közönség valahogy mégsem indult be annyira, a frontember Mc Zeek fel is tette a kérdést, hogy „Éltek még?”

Találó megállapítása volt, hogy Jojo Mayerre a szakmai közönség jön (értsd dobosok), és itt megjegyzem, hogy náluk is volt mit nézni-hallgatni: a dobos Ujj Zoli játéka figyelemreméltó mind akusztikus, mind elektromos cuccokon. Volt egy-két metalos szíveket is megdobogtató témájuk, összességében viszont felturbózott, de laza zenét toltak. A vetítés viszont annál keményebb volt: nagyvárosi látképek, EKG, összevágott, iszonyatosan megpörgetett tempóban cserélődő bevágások.

A képi világot is belevéve valahogy az az érzésem volt, hogy ez annak az embertípusnak a zenéje, aki megtanult együttélni a felgyorsult, folyamatosan zúgó-búgó, az egyént mindenfelől erős és egyfolytában váltakozó élményekkel bombázó világgal. Jó kis buli volt, aztán átadták a terepet az est fő attrakciójának.

Az átszerelés alatt azt hittem, hogy felküldték a takarítónőt, mert kifolyt valami, (előfordul koncerten az ilyesmi), aztán amikor a szintetizátort kezdte kezelni és még a trombitába is belefújt, akkor kezdett gyanús lenni a dolog, a leggyanúsabb pedig akkor lett, mikor elkezdődött a Jojo Mayer’s Nerve koncertje és az említett személy még mindig a színpadon volt: ő Takuya Nakamura (igen, mint a Hősökből Hiro), aki a samplerekért, billentyűkért és a trombitáért felelt. Egy kicsit benéztem, mikor takarítónőnek gondoltam, de tényleg annyira esetlennek tűnt a frizurájával, meg azzal az inggel. Egyébként ha már itt tartunk, a prímet Jojo Mayer csillagos pizsamája vitte…

A villámkezű és –lábú Jojo természetesen remekelt. A dalok tulajdonképpen rá épültek, persze a basszer John Davis nyomta az effektezett basszushangokat, mentek a samplerek, a billentyű, néha trombita, de a hatalmas dobszerkó mögött zajlott a lényeg. A legegyszerűbb ritmusokat is úgy kiszínezte vagy épp átvezette valami szinte utánozhatatlanba, hogy öröm volt hallgatni.

Matekszakosok is bajban lehettek, néha igencsak kellett kapaszkodni, ha követni akartuk, hogy hol is tart éppen a ritmusképlet. Bámulatos, ahogy összehangolja a végtagjait, és egyáltalán amit 1-1 kezével vagy lábával játszik ez az etióp gyerekeket megszégyenítő soványságú zseni. Mindemellett nem szólózza végig a számokat, hanem szépen felépíti, amit játszik, ezt különösen szeretem benne. (Volt persze szóló is, ott csak álltunk és néztünk, mint borjú az új kapura.)

A kivetítőkön voltak bevágott képek, de sokszor inkább a mester kezét-lábát mutatták. Tökéletes volt a hangzás, kijött minden apróság: a rafinált basszusfutamok, a billentyű harmóniái, a néha kínai zenéket idéző dallamok és a Miles Davis-esen beszurkált finom trombitálás, mindez teljesen beleillettek az élő drum’n’bass kavalkádba.

A szakma nyála csorgott, az tuti, de akik csak egyszerűen egy jó kis bulira vágytak, azok is jól érezték magukat, volt tánc, még pogo is, voltak akik vigyorogva „varázsoltak” (nyilván „varázsszerek” hatására). A közönség és a zenekar elégedettségét is jelzi, hogy kétszer tapsoltuk vissza a zenekart. A végén Jojo vidáman megköszönte, hogy ott voltunk. Nyilván nem lepte meg a lelkes hallgatóság, de kifejezetten szerénynek tűnt, ahogy elbúcsúzott.

Cadikot már nem vártam meg, de így is maradandó élmény volt ez az este.

-TZ-

[2009.09.30.]