Esőtánc és tócsaugrás pénteken

A pénteki napon is hömpölygő és időnként meg-megakadó tömeg nehezítette a bejutást a Szigetre. Az utolsó ellenőrzésen is átesve, először persze irány a nagyszínpad – de mivel ott épp a nevét kántáltatja és elköszön a Papa Roach, új úti cél az MTV Headbangers Ball színpad. A nevéből is adódóan a legzúzósabb koncertszínhelyől van szó, nem hiába van a sátorbejárat előtt egy zajfogó fal is, belépve pedig szinte letépi az ember fejét a hangorkán.

Az estéhez az alapozást a Blind Myself nyújtotta. A nem túl nagyszámú közönség kemény magja lelkes volt, az első sorok rendesen ugráltak, tomboltak, mentek a szövegek is. Talán a relatíve korai időpont (és az embert próbáló fülledt meleg) miatt voltak kevesebben.

Ezután kevésbé dühöngő, ám hasonlóan agyleszakító élményt nyújtott a Blues Kocsma előadója is, Póka Egon és bandája. A kiírthoz képesti harmincöt perces késés megérte a várakozást. A Jimi Hendrix-feldolgozásokat játszó csapat a „Freedom”-mal kezdett, majd Radics Béla emlékére a „Fire” hangzott el. Póka angolul is méltatta mesterét, és a taps akkor is kijárt. Felemelő látvány volt, amikor ezekre a dallamokra, ütemekre még az erősen regenerálódó fázisban levő, földön kiterülteknek is elkezdett járni a lába. Hát igen, ilyen ereje van ennek a zenének. Hogy csak a legismertebbeket említsem: „Voodoo Chile”, „Foxy Lady”, „Hey Joe”, mind megmozgatták és őszinte tetszésnyilvánításra késztették a közönséget.

Az Open színpadon az Anna and the Barbies zenekar „csinálta a fesztivált”. Énekesnőjük extravagáns öltözetben (fekete tollboába borítva, de a megfelelő pontokon kellően szellősre véve) pompázott, megnyerőnek nem mondható, az arca közepéig rúzsozott szájjal. Ismertebb számaik mellett („Don’t fit in”, „Néha”, „Az ördögre kacsintva”) készülő albumukról is bemutattak dalokat. Pár feldolgozást is játszottak, például a már emlegetett „Freedom” című Hendrix-számot, vagy a Beatles „Why don’t we do it on the road”-ját.

Ismét vissza a zúzdába: az Egyesült Királyság képviseletében a pénteki nap aprítója a Paradise Lost volt. Bár teltház náluk sem volt, szépen, körülbelül kétharmadáig feltöltődött a sátor. Ezerrel ment a villázás, „hey-hey”-kántálás ütemre. Az „I remain” és az „As I die” után a „The Enemy” és a „First Light” borzolta a kedélyeket, elég eredményesen.

Az alternatív vonal képviseletében a Kiscsillag adott átvitt értelemben teltházas koncertet – hiszen az mr2 színpada szabadtéri volt. Ahogy a zenekar is megfogalmazta, a „lötyögős számok” (pl. „Az a világ nincsen”, „Teremőr”, „Tűkön táncol”) után jöhettek a pörgősebbek (pl. „Ha én lennék”, „Légy szíves”, „Örökre”). Óriási tapsok, lelkes együtténeklés jellemezte a koncertet.

Az este headlinere a 30 seconds to Mars volt. Dobosuk „Hungary”-feliratú mezben játszott. Zárószámaik egyike volt a „Closer to the edge”; igazán látványos zárásuk pedig az volt, amikor nagyjából harminc embert felvitettek/-rakattak a színpadra, hogy együtt énekelhessenek, bulizhassanak az együttessel. Nemes, szívmelengető gesztus.

A szó nemes értelmében hangulatot teremtő, közösségi érzéseket kovácsoló koncertet adott a Dalriada. Ez az együttes tud úgy magyar lenni, hogy az ne legyen visszatetsző. „Téli ének”, „Hajdútánc”, „Tűzhozó” – hagyományőrző számok, vendéghegedűvel, -nagybőgővel. Méltó magyaros zúzás.

Az éjfél körül megérkező vihar volt az egyetlen, ami miatt rászolgált a „péntek, 13.-a” a hozzá fűződő babonára. A Sziget zöme behúzódott valami esőtől (legalább némiképp) védett helyre, de persze voltak, akik igazi fesztiválozóhoz „méltóan” esőtáncot, tócsaugrást és egyebeket műveltek. Ahogy jött, úgy el is állt az eső, folytatódhatott a buli. Hisz a java még csak most jön!

Sziget - 3. nap képei

-Fejes Anna-

[2010.08.15.]