Fények, lángok, félmeztelen lányok, és persze Tankcsapda az Arénában

Elég rendesen feszegette a Rock’n’Roll rugóját a Tankcsapda az Arénában. Rajongók, lángcsóvák, konfetti zápor és félmeztelen sztripperek gyűrűjében tolt két órás, közel teltházas nagykoncertet az ország legnépszerűbb rock triója.

Különleges, elsöprő, energikus, megismételhetetlen. Ha néhány szóval kellene jellemezni a Tankcsapda első önálló Aréna koncertjét, akkor talán ezekkel a kifejezésekkel élnék, de ez még közel sem elég ahhoz, hogy visszaadja a koncert tomboló energiájának hangulatát.

Igaz, hogy a debreceni trió egy zártkörű rendezvény, és a 2012-es Rock a nevem turné utolsó állomásaként is játszott már az ország legnagyobb fedett koncerthelyszínén; a fővárosi Papp László Sportarénában, de önálló koncertre, csak most adta a fejét a huszonnyolc éves zenekar. Sokat vártak vele, de megérte.

A fények retinákat romboltak

A Tankcsapda már tinédzser koromban közelebb került a szívemhez valamiért, mint bármelyik másik rock zenekar. Rengeteg koncertjükön megfordultam. Kis klubokban az ország különböző pontjain, nagy fesztiválokon és egy-két különlegesebb helyszínen is. Voltak közöttük elsöprő erejűek és persze olyanok is, amiket én személy szerint kevésbé élveztem, de az vitathatatlan, hogy amit vártam, azt mindig meg is kaptam. Ennek ellenére a koncert reggelén még magam sem tudtam, hogy mégis mit várjak ettől a különleges produkciótól. Még annak ellenére sem, hogy a bulit megelőző sajtótájékoztatón már modellezték, milyen színpadképet láthat majd a közönség, az Arénában.

Azért a helyszín befogadóképességét és a jegyárakat figyelembe véve, teljesen egyértelmű, hogy miért vártak ilyen sokáig ezzel a koncerttel. Kétség sem fér hozzá, hogy ez már önmagában is elég kockázatos vállalás volt, amit még egy középre helyezett színpaddal és egy különleges látványvilággal is megfejeltek. Biztos vagyok benne, hogy aki a péntek esti koncertre elment sokkal többet várt a Tankcsapdától, mint egy sima klubturnén. A cívis városi rock triónak pedig sikerült a maguk és mások által támasztott elvárásokat elég rendesen kielégítenie.

Már akkor leesett az állam, amikor beléptem a küzdőtérre, pedig sejtettem, hogy mire számíthatok. Legalábbis azt hittem. A középre helyezett színpadról és a forgó dobemelvényről már korábban is lehetett tudni, bár ez is sokkal jobban nézett ki, mint gondoltam.  Amit viszont először észrevettem az a színpad fölé belógatott gigászi fény és hangtechnika. Egy darabig elnézegettem, aztán körbejártam a színpadot és a küzdőteret, amennyire tudtam.  Amerre csak néztem, minden irányban óriási kivetítőket láttam. A színpad körül, és a nézőtér négy pontján pedig rengeteg pirotechnikát, ami már önmagában megalapozta a posztapokaliptikus hangulatot.

Az estét a Pennhurst nyitotta. Az amerikai elmegyógyintézet nevét viselő, kényszerzubbonyba bújt, nu-metált játszó zenekar, a tavalyi Dolgozzátok fel! dupla feldolgozás album során meghirdetett felhívás nyerteseként léphetett fel a Tankcsapda előtt.
 

A másik előzenekar, az 1997-ben megjelent Metallica album nevét viselő német banda: a Reload volt.
 

Nem ismertem őket korábban, de a pénteki bemelegítő produkciójuk után, sőt már közben is úgy éreztem, hogy bármikor elmennék egy önálló bulijukra is. Külön szimpatikus volt, hogy a banda tagjai mind nagyon kedvesek és közvetlenek voltak, és egy-egy „köszönöm” erejéig még magyarul is megszólaltak.  

Jönnek a Tankok

Egy gyors átszerelést követően, nem sokkal 21.00 után megszólalt a már jól ismert Intro is. Az egész Aréna a Tankcsapdát skandálta, miközben a kivetítőkön több ezer ember láthatta, ahogy Lukács, Fejes és Sidi a színpad felé tartanak. Már ebben a pillanatban olyan érzésem volt, mintha egy új világban értem volna földet, és egy amerikai rock koncert show-t néznék, elérhetetlen világsztárokkal. (Persze a szó jó értelmében.) Ez az érzés egyébként a koncert végéig kitartott bennem.

Tombolt az energia a közönség és a zenekar között, és ahogy a srácok belekezdtek az első számba, rögtön elszabadultak az indulatok és mindenki megőrült. Elsőként a zenekar korai időszakában megjelent Punk & Roll című album egyik legismertebb nótája a „Gyűrd össze a lepedőt” csendült fel. Szerintem az egyik legjobb választás volt egy ilyen bulin. A régi rajongók pontosan tudták, hogy ez a dal a Tankcsapda „kölyökkorához” köthető, de éppen elég ismert már ahhoz, hogy azok is együtt énekeljenek Lukács Lacival, akik még csak most ismerkedtek meg a Tankcsapdával, vagy éppen csak néha hallgatják a dalaikat.

Érzésem szerint az egész setlist nagyjából ebben a szellemben állt össze. A Tankcsapda minden korszakából játszottak dalokat, de törekedtek arra, hogy ezek közül is az ismertebbek kerüljenek napirendre. Persze biztosan voltak, akik vártak kevésbé ismert számokat, mint például az Akapulkó, A négy, vagy akár a Bárány, de itt, most nem ennek volt a helye és az ideje. Habár én magam is nagyon szeretem a kevésbé ismert számaikat is, bennem semmilyen hiányérzet nem maradt a koncert végén. Már csak azért sem, mert most először hallhattam élőben a Dolgozzátok fel! albumon szereplő legszebb dalt. Horváth Attila, Maradj velem című, klasszikus szerzeménye, nemcsak a Korál előadásában csalt könnyeket a szemembe.

[2017.05.16.]