Költészet, zene, magány és erő…
Színpad: Elmesélek egy történetet. Amikor megkaptam a Halált itt az Operettszínházban, miután lejátszottuk az előadást és elment mindenki, átöltöztem és beültem, ha tehettem a nézőtér közepére, ahonnan tíz-tizenöt percig csöndben néztem a csillárt, a falakat és hallgattam azokat, akik eddig itt játszottak. Megközelíthetetlen és hihetetlenül nagy megtiszteltetés. Számomra nem egy önmegvalósítás céljára szerkesztett kis dobogócska. Azok a fák, az a festék, az a lakk, akik előttem játszottak, a múlt, mindez a színpadnak egy pác-jellege, ami soha nem párolog el, hanem beleivódik. Sajnos sokan vannak, akik rálépnek a színpadra, és mindezt nem fogják fel. A mi létünk csupán egy suttogás a színpadon. Jó, ha van 8oo emberből talán 2o vájtfülű, aki ezt meghallja, és nem a külsőségek miatt jön el: hogy milyen a haja, hogy hány éves stb. Szóval ezért ferdül el a színészet, a színjáték, a CSODA, mert nem darabot jönnek nézni, hanem embert. Persze nagyon fontos, hogy ki játssza az adott szerepet, de a kettőt (embert és történetet) nem lehet szétválasztani.
Mélység: Nagyon fontosnak tartom mindenben lemenni a mélységekig, megjárni minden bugyrát. Innentől nincs felszín… ez egy furcsa ácsszerkezet. Hiszek abban, amit Hemingway mondott, a jéghegy csúcsa-elmélet… Van egy nagyon szép templomtorony, és mindenki azt nézi, csakhogy ott vannak falak, és egy harangláb. De egy torony attól is szép, hogy pontosan azon a magasságon és úgy, valamint abban a szögben tarják a falak. Ezek a falak a torony mélységei, amit az ember aládolgoz, aláérez, alá él meg – akár adott pillanatban, akár egész életében –, és ezt az ácsszerkezetet ő maga kell, hogy kreálja. Illetve nagy részét hozza: a neveltetéséből, a múltjából, a szépérzékéből. Csak hát ugye kell-e ez?
Harc: Mindennapos, de szükség van rá, mert motiváló erő. Áldom a Jóistent, hogy nem érem el a céljaimat, mert így mindennapos a harc, és életben tart. Soha nem szerettem pezsgőt bontani az örömpillanatok felett, és nem szerettem megélni a sikert, hogy most eljutottam odáig. Ha pedig mégis bekövetkezett, akkor valamit változtattam rajta, hogy kicsit más legyen. Újabb célt kerestem. Nem szeretek megérkezni egy állomásra, mert az csupán átmenet.
Fekete: Számomra olyan, mint az árnyék… „Fénynél árnyék, kétség és remény, / Ott Állok, látod, hol te, mindenütt…” (Madách: Ember Tragédiája). A fekete azért létezik, mert van fehér, de mind a kettőt ismerni kell ahhoz, hogy elmondhassuk: ez a fekete… Szeretem. A feketén - mint alapon - látszik a fehér felirat…
Fehér: Nagyon kevés ember fehér nálam. Tisztaság. Például a fehér alkalmas rá, a fekete nem, hogy bemocskolják. A feketét nem lehet bepiszkítani, még külső segítséggel sem. Vannak hófehér emberek, és vannak arra specializálódott emberek, gonosz törpék, akik befuttatják csontszínűre, bézs-színűre. Akkor megszűnik a hófehér hófehérnek lenni. Sajnos nem fogjuk fel, hogy az annak született.
Sors: Meg van írva. Én mindig ülök a trónomon, és hallom a jajveszékelést, hogy most változtathatsz a sorsodon. Erre azt szoktam mondani, hogy nem. Nekem nem megírták, én írtam meg, tudom, hogy be fog következni, és arra várok, hogy a szervezetem mikor reagál arra, hogy nekem most meg kell tennem ezt a lépést.
Hűség: Nálam ez evidencia. Nem én várom el önmagamtól a hűségességet, hanem azok, akik körülvesznek engem. Hűség soha el nem érhető célokhoz. Ha a mindennapokban meg kell hazudtolnunk magunkat, hogy eladjuk a lelkünket az ördögnek – mert gyakran erre kényszerülünk –, akkor nekem kell egy kikacsintás. Számomra nagyon fontos a hűségre való figyelmeztetés, hogy ’veled vagyok’. A bigott köpönyegforgatást nem bírom elviselni, attól mindig kikészülök, nem is értem meg. Egyszer okoztam ilyet, tehát tudom, miről beszélek.
[2006.04.11.]
Hírek
