A vámpírkirály celebrált misét a MÜPA-ban - képekben

Leonard Bernstein Miséjét néztük meg a Művészetek Palotája hangversenytermében.

Be kell ismernem, már az óvodában is megosztó személyiség voltam. Míg Kati néni azon a véleményen volt, milyen helyes kis gömböc vagyok, korán kialakult egyéniséggel és sajátos humorérzékkel, addig Zsuzsa mama hiperaktív, akarnok, ideggyenge hájpacninak minősített.

És bizony mind a mai napig folyamatosan érzem a környezetemen a bizonytalanságot annak kapcsán, hogy miként fognak a megfelelő skatulyá(k)ba gyömöszölni.

Ebből a szempontból már az előtt is teljes sorsközösséget éreztem Leonard Bernstein Miséjével, hogy november 8-án végre teljes egészében, élőben hallgathattam (nézhettem) meg a művet Budapesten, a Művészetek Palotájában. A velem egyidős alkotás eddigi élete során ugyancsak megosztotta a kritikusokat és a többé vagy kevésbé műértő közönséget.

Talán hasonlóan összetettek vagyunk, talán csak egyformán nem találjuk helyünket e világ rend(?)jében. Viszont a Misét legfontosabb műveként aposztrofálta Bernstein, alkotásai közül erre volt a legbüszkébb. Amit rólam bizonyosan nem állítana alkotóm. Ezzel a szomorú felismeréssel fel is hagyok a párhuzamok állításával és kortársamat egyedül állítom a fókuszba.

Képek az előadásról: klikk a fotóra

Keresztes vitézek összefogása a jubileumok jegyében

Leonard Bernstein idén lenne kilencven éves. Nyilván ez is közrejátszott a Mise műsorra tűzésében, csakúgy, mint az a tény, hogy a mű magyarországi bemutatója kerek húsz esztendővel ezelőtt volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A karmesteri pálca két évtizeddel ezelőtt is ugyanannak a Záborszky Kálmánnak a kezében volt, aki a mostani előadást dirigálta. Ezúttal a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével is kitüntetett karnagynak (karmesternek, tanárnak és igazgatónak) egy másik „keresztes”, az Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett Böhm György volt segítségére rendezőként.

Az idei bemutató annyival volt több az 1988-as koncertszerű előadásnál, hogy egy félig szcenírozott változatot láthattunk (egyfajta „átmenetet” a koncert és a színpadi változat között). Ez azt jelentette, hogy a szólisták nem egy kottaállvány mögött állva énekelték a szerepüket, hanem szolid díszletek közepette, jelmezben, meghatározott koreográfiával előadták a számaikat. Mögöttük a Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus, valamint a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara tette meglehetősen zsúfolttá a színpadot.

Nomen est omen

Tudom, hogy nem szép dolog a nevekkel ironizálni, de a kisördög (hogy továbbra is a témánál maradjak) nem engedi kihagyni a ziccert: ki lenne hivatottabb arra, hogy a pap (fő)szerepét énekelje Bernstein művében, mintsem Egyházi Géza.

Persze néhány évvel ezelőtt, amikor még a vendéglátóiparban tevékenykedett, nem sokan fogadtak volna komoly összeggel arra, hogy rövidesen a rendkívül népszerű Rómeó és Júlia musicalben láthatják viszont Páris szerepében, majd nem sokkal később már főszerepet játszik a Vámpírok Bálja produkcióban.

Arra pedig végképp nem tettem volna fel egy anyaghiányos garast sem, hogy a Krolok grófot nagyszerűen megformáló művész az éjjeliszekrényre helyezi vérszívásra specializálódott szemfogait és végzetét beteljesítendő papi reverendát húz, hogy eddigi pályája talán legnagyobb kihívásának megpróbáljon eleget tenni.

Nem Egyházi Géza neve volt az egyetlen meglepetés, amikor a színlapot böngészgettem. Amíg nem tudtam meg, hogy a Misét a Budapesti Operettszínház rendezője, egyben irodalmi vezetője, Böhm György rendezi, nem értettem, hogy miért zömében operetteseket találok a szólisták között, vagy hogy hogyan kerül közéjük például a Győri Nemzeti Színház magánénekese.

Utólag azt kell mondjam, a szereplőgárda sokszínűsége és sokszerűsége teljes összhangban volt a darab összetettségével. Jóllehet távolról sem állította egyenlő nagyságrendű feladat elé a szerepe az egyes művészeket, nem éreztem lyukas posztot az összeállításban. Mindenki hozta azt, amit a szerepe megkívánt tőle. A darab felépítéséből adódóan is egyetlen kivételt kell kiemelnem. A misét celebráló Egyházi Géza kivételes alakítása meghatározó volt a mű élvezeti értéke szempontjából.

Remélem, nem bántok meg senkit, ha azt mondom, ha minden pap ilyen karizmatikus egyéniség lenne, akkor az Ecclesia Catholica is lényegesen stabilabb lábakon állna és nem tarkítanák történelmét erkölcsi vagy éppen értékrendi válságok.

Sokszínűség vagy giccs

A zenekritikusok leggyakrabban azzal a kritikával illették a darabot, hogy túlzottan sok stílus találkozik benne, ami azt már a giccs határát súrolóan eklektikussá teszi. Mások – így maga a szerző is – úgy fogalmaztak, éppen ez az eklekticizmus a mű lényege. Mindenesetre a dzsessz, rock, blues, musical betétekkel, illetve hangzással tarkított komolyzene időnként spirituális és/vagy kánonikus részletekkel nem tartozik a könnyen emészthető élmények közé.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden üzenetét sikerült dekódolnom, vagy hogy a több mint két óra egyforma zenei élményt jelentett számomra. A szólistáknak a latin nyelvű mise állandó (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei) és változó szövegű, valamint az igeliturgia tételei közé befűzött, magyarul felhangzó reflexiói sem egyenlő mértékben érték el a szívemet és az elmémet.

Bizony voltak olyan részek, amelyek néhol a hirtelen váltásoknak, másszor a már-már provokatív nyíltságuknak köszönhetően meglehetősen zavarba ejtőek voltak. De talán éppen ezek által éreztem igazán közel magamhoz azt a bizonytalanságot, belső harcot, olykor kétségbeesésbe torkolló reménykedést, amely korunk emberének az Istenhez való viszonyát az én olvasatomban is jellemzi és amelyet kihallottam a darabból.

A hatás senkinél sem maradt el

Be kell vallanom, a musicalek közül nem tartozik a kedvenceim közé a West Side Story (Bernstein 1957-es alkotása), így annak kicsengései sem emelték számomra a Mise zenei értékét. Már csak azért sem, mert azok leginkább a bűnbánat liturgiájában, a gyarló ember szenvedéseinek képeiben jelentek meg, míg én sokkal nagyobb kedvemet leltem a glória dallamaiban. Nálam a Mise két csúcspontja a Dicsőség, valamint a Felajánlás (és az Úr Imádságának felvezetése) volt.

Ennél sokkal többet nem azért nem tudok elmondani az élményről, mintha az felszínes lett volna. Ellenkezőleg. A hatás sokkal inkább volt katartikus, de az érzelmek széles amplitúdóval történő hullámzása – különösen így a mű első hallására – nem engedi, hogy kiforrott és átfogó véleményt alkossak. Csak azt tudom, hogy mélyen megérintett és meglehetősen sok gondolatot indított meg bennem, amelyek messze túlmutatnak ezen a rendkívüli estén.

Képek az előadásról: klikk a fotóra

És a legtöbbet az árulta el számomra a mű létjogosultságáról, hogy amidőn szűnni nem akaró vastaps közepette körülnéztem, korra, nemre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül szinte mindenkinek a szeme hasonló érzésekről árulkodott.

Ugyanakkor voltak olyanok is, akikhez nem talált utat Bernstein zenéje, és az értetlenség (vagy talán a túlzott katarzis?) idejekorán távozásra késztette őket. De láthatóan belőlük is nagyon konkrét és határozott érzelmeket váltott ki a darab, amely egyike a leginkább polarizáló műalkotásoknak, amivel valaha találkoztam. Mondtam én, hogy sok közös van bennünk :).

-Balázs András-

[2008.11.21.]