Yellowman, a fáradhatatlan reggae-sztár a tengerentúlról

A hétvégére szépen kezdett megtelni a Reggae Camp: ezt persze az erős felhozatalnak is betudhatjuk, hiszen volt Tigris, Ladánybene, Irie Maffia és a hét sztárja, King Yellowman Jamaikából.

Ezek a bandák csak a húzónevek, a Camp 5 napja alatt ugyanis megfordult itt a magyar reggae-élet színe-java. Kb. 20 koncert és megannyi soundsystem szórakoztatta a táborozókat és a vendégeket.

Napközben pedig lehetett használni a sportpályákat, de a pihenéshez, lazuláshoz, meditáláshoz is megvolt minden, ami kellhet. Az időjárással is szerencsénk volt, kivéve a szombaton jött hirtelen zuhét. A vasárnap fő fellépő, pedig a reggae-legenda King Yellowman volt, akit szerintem egy életre a szívébe zárt a közönség.

Mona Lisa be volt szívva!

A szombati napon a Kingston Cruisers-el indult a program, majd színpadra lépett a Tigris. A csapat még anno a 2001-es Reggae Campen lépett először közönség elé, azóta pedig az egyik legjobb reggae bandává léptek elő. Sokan kíváncsiak is voltak a koncertre. Lehet, hogy nem ez volt a Tigris legenergikusabb bulija, de még így is simán hozták a formájukat: Copy-mester is pörgött rendesen, talán még mindig neki van a legmeggyőzőbb rasta-hangja.

A Tigris az első album óta nem erőltette meg magát új számok témában. Játszottak egy, vagy kettő újnak tűnő szerzeményt, de nem úgy tűnik, hogy készülődnének a második lemezzel... Jól lenne, hiszen van egy csomó friss Tigris-szerzemény. A régi számokat legalább már teljesen ismeri a közönség, be is vannak szépen járatva. A zenészek is rutinból nyomták a programot, talán ezért sem éreztem a csapat fellépéseire oly jellemző "vibrálást".

Tánc az esőben - Ladányben 27

A Tigris után a fő-Ladánybene koncert következett. Azért fő, mert a csapat szinte minden nap fellépett különböző nevek alatt: LB Reggae Soundsystem-ként roots-ot, korai dancehall-t és dub-ot játszottak, míg Riddim Band-ként egy, a hagyományostól eltérő LB 27 bulit láthattunk. Én hiányoltam a Dub 4 U-t, nekem ez volt a kedvenc formációm a Ladánybenétől.

Szóval szombaton lépett fel a "megszokott" Ladánybene 27. Az addig szép idő kezdett vészjóslóan megváltozni: feltámadt a szél és lógott az eső lába rendesen. Az időzítés olyan jóra sikerült, hogy - a hosszú beszerelés után - pont akkor kezdett el esni az eső, amikor belekezdtek az első számba. Majd a 3-4 számnál a - karibi hangulatra jellemzően - elkezdett szakadni az eső. Meglepő módon a szép számban összegyűlt közönségnek csak egy kicsi része gondolta úgy, hogy fedezékbe kellene húzódnia. A többség ott maradt és végigtáncolta a Ladánybene koncertjét. Jól sikerült buli is kerekedett az egészből: jópár elázott rasta járkált fel-alá az eső enyhülésével.

Mivel mi is eláztunk, kénytelen voltam kihagyni a Dubians fellépését. Őket vártam a legjobban és tessék. Vasárnap vigasztalhatatlan voltam, mindaddig, amíg el nem kezdődött a Yellowman-buli, ami viszont mindent megért.

Yellowman, a dancehall királya

Bevallom, egy elég egyszerű, picit erőltetett produkcióra számítottam, de a legnagyobb meglepetésemre éppen az ellenkezőjét kaptuk. Még akkor is "negatívan" álltam hozzá, amikor az első számnál Yellowman még sehol nem volt, csak a csapata, a The Sagittarius Band "melegítette" a közönséget. Aztán nagy bejelentés, és berobbant a színpadra Winston Foster a.k.a. Yellowman.

We don't die, we live

Az 1957-ben Jamaikában született Winston Foster árván nevelkedett és nem könnyítette meg az életét albínó mivolta sem. Mindezek ellenére a '80-as évek elején igazi reggae-sztár volt: számtalan lemezt adott el és őt tekintik az első "nagy" dancehall-előadónak is. '85-ben rákot diagnosztizáltak nála és az orvosok szerint csak pár hónap volt vissza az életéből. Ennek ellenére még két évtizeddel később is hihetetlen életerővel táncoltatta meg a százhalombattai Reggae Camp-en az embereket. Nem is akármilyen produkcióval.

Szóval King Yellowman-nek nincs szüksége mikrofonállványra, mert akkor nem tudna folyamatosan rohangálni... (én hülye meg azt gondoltam, hogy úgy hozzák majd fel a színpadra). Lelőni nem lehetett: az egész bulit végigugrálta, hihetetlen energiáról téve tanúbizonyságot. Komolyan mondom, hogy egy percre sem állt meg, egyetlen lassabb számot engedélyezett csak, azt is a vége fele. A szerzemények között sem volt szünet, csak néha egy-egy póz, vagy pár, a közönséghez célzott kijelentés erejéig lassított. A dalok a '80-as évek tipikus reggae/dancehall zenéire emlékeztettek.

Természetesen volt ráadás is, pacsi a rajongókkal és pár jó szó a közönséghez. Mindenki a szívébe zárta Yellowman-t, aki megmutatta, hogy minek is a királya. Az ő szavaival zárnám a cikket: One love, one heart, one destiny... Peace!

-nagymester-

[2007.08.03.]