Szavak nélkül - beszélgetés a Roll Dance vezetőivel

– A zene- és táncművészeten túl az egyesület célja a mozgáskorlátozottak társadalmi elfogadtatásának erősítése. E harc megvívásához vajon elegendő- e saját kulturális fegyveretek? Célba találtok?
V.T.: Én azt hiszem, hogy igen. Olyannyira, hogy szinte nem is célzunk, akkor is célba találunk. Bármerre járunk az országban, a tánc segítségével mindenhol új barátokra teszünk szert.
Z.K.: A mi táncunk szavak nélkül is érthető. Harcunk nem a tüntetésről, sokkal inkább a táncról és a szórakoztatásról szól. Az eddigi gyakorlat alapján úgy tűnik, hogy ez működik. Előfordult olyan eset, hogy a fellépésünk színhelye nem volt akadálymentes, vendéglátóink látva, hogy mekkora kínlódások árán segítjük föl egymást a színpadra, érdekes módon legközelebbre megoldották a problémát.

– Vannak még ma is előítéletek, találkoztok intoleranciával?
Z.K.: A gyerekekben egyáltalán nincs előítélet. Ők nyíltszívűek, hiányzik belőlük az a megcsontosodott, később mindent elrontó prekoncepció. Belőlük lesznek a jövő építészmérnökei, kőművesei, akik olyan épületeket fognak tervezni, építeni, olyan környezetet fognak kialakítani, ami akadálymentes. Ha helyesen alkalmazzák a tanultakat, akkor rá fognak jönni, hogy ami szükségszerű a kerekesszékkel közlekedőnek, a siketnek, vaknak, az abszolút nem zavarja a járókat, az épeket. Sőt, kényelmes. Vonatkozik ez a villanykapcsolókra, a fürdők kialakítására, a küszöbök mellőzésére, és még sorolhatnám.
V.T.: Én pozitívan gondolkodom. Ha nagyritkán negatív élmény ér, először mindig magamban keresem a hibát, vajon hol ronthattam el. Attól, hogy valaki kerekesszékes, az élet más területein még alkothat értékeket. Vallom, hogy nekem kell először nyitni a világ felé. Eddigi életem folyamán nem találkoztam olyannal, aki ne fogadta volna el kinyújtott kezemet. A társadalom igenis befogadó, de nekünk is bizonyítanunk kell. Ha egy sérült sem megy ki az utcára, a többség azt mondja, hogy nem is léteznek. Ehhez persze szükséges a megfelelő infrastruktúra: akadálymentes közlekedési járművek, épületek. A fejlettebb országokban ez megoldott; előbb-utóbb nálunk is az lesz. Igenis részesei vagyunk a társadalomnak, és ott is kell, hogy legyünk.

– Milyen az illetékes hivatalok hozzáállása a mozgáskorlátozottakhoz, mint társadalmi csoporthoz, ezen belül a Roll Dance egyesülethez? Itt nem feltétlenül a különböző segélyekre, inkább támogatásokra gondolok.
V.T.: Rendszeres állami támogatást nem kapunk, pályázatokból tartjuk fenn magunkat. Sport- és kulturális egyesület lévén minden pályázaton indulunk, szerencsére majdnem mindegyiken nyerünk is.
Z.K.: Hozzátenném, hogy az említetteken kívül még egészségügyi-, szociális-, és – az integráció okán – még az esélyegyenlőségi területeket érintő pályázatokra is jelentkezünk. Ez mind-mind belefér a profilunkba.

Hova tűnt a média?

– Tavaly májusban második alkalommal láthattuk a Nemzetközi Integrációs Kulturális-, és Táncfesztivált, melyet a Roll Dance Budapesti Kerekesszékes Kombi Táncegyüttes szervezett. Volt-e valamilyen visszhangja a rendezvénynek?
V.T.: Az esemény az integráció szép példázataként vonult be a fesztiválok történelmébe, már ha van ilyen. A fogyatékkal élők (vakok, siketek, értelmi fogyatékosok, mozgáskorlátozottak) az épekkel egy műsorban szerepeltek. Az előadás sikerére jellemző, hogy az adott műsorszámra jutó időkeretet szinte mindenkinek „sikerült” túllépnie, így jócskán kitolódott a műsoridő. Főleg az orosz táncosok kaptak nagy tapsot.
Z.K.: Igen, az orosz nemzetiségű Max, székében hátrahajolva, azt csípőből megemelve vállon-, ill. fejen állva, pörögve mutatta be a break táncvariációt. Ennek művészi szintű végrehajtásához nem csak iszonyatos testi- és lelki erő szükséges, de napi hat óra kemény gyakorlás is. Gyakorlatilag profi táncosokról van szó, akik versenyszerűen művelik ezt a „sportot”. Ezzel szemben, mi minden tekintetben amatőrök vagyunk.
Sajtóvisszhangja volt ugyan, de az elektronikus média nem szentelt nagyobb figyelmet ennek az előadásnak. Idehívtuk ezeket a csodálatos művészeket, kombitánc-világbajnokokat, akik olyan produkciót mutattak nekünk, amit itthon soha senki nem látott, a televízió mégsem volt rájuk kíváncsi.
V.T.: A mai médiaviszonyok között sajnos egy ilyen fesztivál megrendezése nem hír; de ha mondjuk egy álló ember, pofon vág egy kerekesszékest a Moszkva téren, az már igen. Néha olyan érzésem támad – és ez sajnos országos szinten is igaz -, mintha valakiknek nem lenne jó, hogy mi megértjük egymást. Hogy szót értenek a sérültek egymással, a sérültek az épekkel. Ha ilyen pozitív üzenet megjelenik a televízióban, az nem lenne jó? Nem értem az okát.

– Mit szeretnétek megvalósítani a közeli, illetve távolabbi jövőben?
V.T.: Erdélyben szeretnénk egy tánciskolát beindítani. Tavaly meghiúsult, idén remélem sikerül! Régebb óta tervezünk egy utat a társulattal a Benelux államokba.
Z.K.: A hazai tervek között a már említett iskolai projectek szerepelnek. Az óvodától az egyetemig – elsősorban ép iskolákról van szó – fel szeretnénk venni a kapcsolatot a tanintézményekkel. Kiaknázatlan lehetőségek rejlenek ebben az elképzelésben. Akik látnak minket táncolni, azoknak az embereknek a gondolkodásmódja megváltozik.
V.T.: Nekünk ez az utunk - ezt szoktam társaimnak is mondani -, ezt kell járnunk. Előbb-utóbb a társadalom minden tagja meg fogja érteni, hogy embertársaink másságát elfogadva, ezt a közös utat épeknek és sérülteknek együtt kell megtenniük. Másként nem működik, de ezt mindannyiunknak akarni kell.

– Hegedűs István –

[2009.07.13.]