Slipknot 2020: Az összeszedetlenség is belefért Coreyéknak

  A közönség lelkesedése nem lankadt a Slipknot kezdeti „indusztriális” hangzása miatt. Avagy Corey Taylorékkal tegnap alaposan kibabrált a technika ördöge, ám mégsem hagyták cserben az eszement hangulatot teremtő sokezres tömeget.

Hogy mi a közös bennem és Corey Taylorban? Nem sok, legfeljebb annyi, hogy mindketten kissé berekedve, megfázástól sújtva éltük át a tegnapi Slipknot bulit.

Amúgy finoman szólva sem tett jót a negyvenötperces sorban állás majdhogynem orkán erejű szélben.

A felvezető banda, a Behemoth balszerencsésnek vallhatja magát, mert a tömeg nagy része még a szabadlevegőn fázva zsörtölődött, mikor ők már legalább a programjuk felénél tartottak. Jómagam dideregve léptem be a dühöngőbe, és legalább három nóta után olvadtam fel.
A lengyel ária-death metál társaság amúgy sosem tartozott a liblingjeim közé, nem mintha valaha is tüzetesen tanulmányoztam volna eddig történetüket, talán csak egy-két songot tudnék tőlük beazonosítani. Snitt…

Ezt követően elkezdődött a jó háromnegyedórás visszaszámlálás. Akadtak olyanok, akik a Slipknot kezdete előtt 10 perccel már beizzították telefonjukat, és idő előtt elindították az életre szóló videoemléket.

Ha jól emlékszem nekem ez volt a negyedik találkozásom az iowai kilencekkel, de még most is izgalommal – infleunzával kiegészülve - vágtam bele. És leginkább arra voltam kíváncsi, vajon a korábbi kettővel ellentétben remekre sikeredett We Are Not Your Kind album milyen reakciókat vált ki a többgenerációs rajongótáborból.

Konklúzió: a közönségről minden lepattan, hiába az ezúttal silány, a Slipknot számára halovány hangerő, az olykor kivehetetlen kásás összhangzás, a legtöbbeknek már az is kéjmámort okozott, hogy ismét – vagy először -  láthatják Corey Taylorékat. Természetesen olyan vadiúj nótákkal kezdték a setlistet, mint az Unsainted, vagy a Nore Forte. A szinte teltházas tömeg betéve üvöltötte ezen nóták szövegét, olyannyira, mintha már ezerszer lepörgették volna maguknak.

Pedig sokakban maradhatott kétely, lezáratlan fejezet, ugyanis a projekt tegnap döcögősre sikeredett. Elmaradt a mindent elsöprő energia, most nem érezte senki a gyomrában Alessandro Venturella basszusát, de még Jay Weinberg technikás dobolása sem ejtett ámulatba senkit.

Egy igazi, vérbeli Slipknot rajongó azonban egészen biztosan nem lógó orral hagyta el a termet a Til We Die közepette, hiszen ismét tanúbizonyságot nyert, az 1995-ben létrehozott formációnak továbbra is van létjogosultsága. Nem nevezném elcsépeltnek a már finomított maszkos álca, a korábbi korszakkal elletétben előtérbe kerülő elektronikai látványshow - azok a ledfalak, apám, még a mainstream legnagyobbjai is megirigyelhették volna.  

Azt gondolom, hogy közel sem volt olyan tragikus, mint ahogy a nem sokkal előttem álló egyének megélték. Alább pár szösszenet tőlük:
 „Fater, te többet kihoztál volna a keverőben”
„Ezért fizettem én 18 ezer forintot, adják vissza a pénzemet”.

Valóban, a technikai hiányosságok az én ingerküszöbömet is meghaladták, de ekkor eszembe jutott, hogy vettem már részt ennél sokkal élvezhetetlenebb Iron Maidenen, és azon is hamar túlléptem, s nem ragadtattam el magam annyira, mint örökké kritikus tőszomszédjaim.

Azt hiszem, hogy itt sokkal több forgott kockán. Méghozzá az, hogy a tavalyi koronggal új lendületet vesz a termékenynek nehezen nevezhető Slipknot, vagy szépen, lassan teljesen elhalványodik a még magasan, és szikrázóan világító csillaga. 
Az utolsó harmadra amúgy némileg kiegyenesedett a hangzás, és a ráadásnál: Surfacing, People=Shit már a válasz is körvonalazódni látszódott a fentebbi kérdésre.

Maradjunk annyiban, hogy minden előadó a tökéletességre törekszik, de még az olya gigászok számára is kerülhet por a gépezetbe, mint a Slipknot. 

A gondolatmenetem végén néhány szóval összefoglalnám a tegnapi élményemet: mocskosul megálmodott színpadkép, életkornak megfelelő zenekartagi intenzitás, feledhető zenei attrakció. 
 

Fotó: Pandur-Balogh Norbert
Szöveg: Páll Norbert

[2020.02.06.]