24601 - egy életen át - Pár gondolat az újonnan bemutatott A nyomorultakról

Szeptember 20-án debütált a Madách Színház a fiatal generációra átrendezett musical variációval, aminél valljuk be, igen kevés rizikót kellett csak vállalniuk – mert ha a zene és a sztori ennyire elviszi a show-t, onnantól szerintem kevés szerepe van a sikerben annak, hogy éppen aznap ki veszi fel a legendás karakterek ruháját. Legalábbis nagy baklövésre senki sem számított – de szóljatok, ha tévedek.

Egyébként meg az a helyzet, hogy iszonyatosan nem egyszerű igazi kritikát, ajánlót, véleményt, vagy bármi hasonlót is írni egy olyan örökérvényű darabról, mint A nyomorultak. Próbáltam gyorsan kalkulálni a neten keresgélve, hogy vajon hány száz (mert ennyi tuti) feldolgozás született Victor Hugo regényének hajdani, 1862-es megjelenése óta a történetből, de megközelítőleg sem jutottam el egy korrekt adatig, feladtam.

Viszont abban egészen biztos vagyok, mindenféle kutatások nélkül is, hogy mennyire fontosak ezek az időt álló, csupa-csupa nagybetűs emberi történetek manapság is, vagy fordítsuk meg, manapság főleg. Nem azért, mintha hobbim lenne nagy közönség előtt, akár színházban, akár moziban bőgni, hanem azért, mert ezeknek a sztoriknak hatalmas értéke van, meg üzenete, meg terápiás jellege, és nem is folytatom. Amúgy meg egyszerűen csak jólesik elmerülni valódi érzelmekben azután, hogy a social media minden áldott nap kérlelhetetlenül teleköpköd mindent a falsabbnál falsabb valóságaival.

Éppen ezért, habár először kicsit nyilván lázadtam, hogy nem kell nekem új szereposztásos, fiatalított A nyomorultak, hamar rájöttem, hogy nagy marha lennék kihagyni egy ilyen estét. Az előítéleteimet – mármint a fiatal generációval kapcsolatban pedig – hamar felül is írta maga az élmény, egyrészről, mert az emelet bal szélső "páholyából" néha a fejtetőket is alig láttam, nem hogy ki van a jelmezben, másrészt meg, mert már nem is nagyon érdekelt, hiszen éppen eléggé meggyőző volt minden, az első hangtól, az utolsó díszletig.

A nyomorultak musical képekben - klikk a fotóra

Pedig isten látja lelkemet, én tényleg szerettem volna belekötni valamibe, már csak azért is, mert a régebbi szereposztások igen magasra tették a lécet, de egy ponton (elég hamar) elengedtem a dolgot, még azzal együtt is, hogy a 34 éves Borbély Ricsit – függetlenül attól, hogy mennyire iszonyat jó hangja van – kicsit fiatalnak éreztem Jean Valjean szerepére (gyors fejszámolás: az öreg Jean tehát 19, kerekítsünk, akkor 20 évet ült kenyérlopásért, tehát lehetett vagy 14 éves a tett idején?), pedig az öregítésért minden kalappal le a maszkmesterek előtt.

Amíg pedig a körülöttem ülők abszolút kedvencei egyértelműen a gyerekszereplők voltak (akik tényleg nagyon becsületesen odatették magukat) nekem mégis a főszereplőt évtizedeken át megszállottan kergető Javert rabolta el teljes mértékben a szívemet, ezen az estén Csiszár István megszemélyesítésében. Mert habár pont arról értekeztem feljebb, hogy az emberi oldal miatt fontosak ezek a történetek, nem tehetek róla, ha én fejen állva is jól működöm: nem első eset, hogy a gonosz karakterek is legalább annyira lenyűgöznek, mint a jók. Főleg, ha ilyen hang és előadás társul hozzá, mint esetünkben.

Éppen ugyanennyire volt groteszk módon lenyűgöző és egyben rendkívül meggyőző számomra a kis Cosette-et nevelgető Thénardier (Sánta László) és Thénardierné (Peller Anna) is, akik nagyjából tényleg a legmegátalkodottabb meseszereplők elbűvölően profi karikatúrái voltak. Imádtam őket az első pillanattól az utolsóig, minden egyes borzalmas túlkapásukkal és elnagyoltságukkal együtt.

Na de, hogy azért mégse kövezzenek meg, vagy mondják, hogy lefizetett tapsnok lennék, álljon itt egy kis negatívum is: mindennél nehezebb volt fintor nélkül elfogadni Marius (Tóth Dominik) és Cosette (Kardffy Aisha) szerelmét, akik egyértelműen túl(!) romantikus jelenségek az én lelkivilágomnak, az ide-oda pillázgatástól megszököm az életből, de azt hiszem az akkori forradalmi időkben, az amúgy is túlfűtött érzelmek között ennél vérszegényebb szerelem nem is létezhetett.

A történet viszont még még ezzel a nyáltömeggel együtt is igen megkapó volt, ráadásul csavar a csavarban hogy csak az előadás második felében (mikor már elhagyva az elszigetelt kilátású emeleti "páholyt", az első sorba sikerült leverekedni magunkat) esett le a tantusz, hogy Fantine-t az a Muri Enikő játssza, akivel eddig egyáltalán nem szimpatizáltam. Nem tudom miért, tényleg előítéletes rosszarc vagyok, talán ennyi az ok. Viszont itt a szereplő – nyilván a története miatt is, kérdés nélkül megvett.

Na, de legyen elég ennyi spoiler, és nem több. A nyomorultak az új szereposztással is többször nézős darab maradt, hála Hugo örökzöld meséjének, és a Madách jelenlegi csapatának – kiemelve Vikidál Gyula bácsit, aki láss csodát, idén a püspök szerepében van jelen a darabban, de az egyik első hazai bemutató, talán 1987 óta volt már Javert és Jean Valjean is. Mert, ahogy Szirtes Tamás, a rendező fogalmazott, „Vikidál nélkül nem lehet megrendezni a Nyomorultakat”.

Jegyvásárlás

Kurcz Orsi
Fotó: Petró Adri

[2024.10.02.]