A bíbor legmélyebb árnyalata - Glenn Hughes (nap)szemüvegén át

Április utolsó napja idén duplán volt izgalmas a Deep Purple rajongóknak. Tudtuk, hogy az 56. évében járó hard rock csapat július közepére ígért új stúdióalbumáról aznap jelenik meg az első kislemez, de sokan még nagyobb izgalommal készültünk az estére, amikor a 3. felállású Purple hatalmas dalai dörrentek meg újra, fél évszázaddal megszületésük után.

A Portable Door című új felvétel nem okozott meglepetést, a veterán rockerek szokás szerint hozták a tőlük elvárható magas szintet, a dal ugyanakkor ismerős régi motívumokból áll össze a megszokott recept szerint, amin az új gitáros, Simon McBride érkezése sem változtatott. Ezzel együtt az újdonság kiváló hangulatcsináló volt az estéhez, amikor viszont olyan igazi klasszikusok várták, hogy ismét felcsendülhessenek, mint a Burn, a Mistreated vagy a Stormbringer. A legendás rock himnuszokat pedig nem más hozta el nekünk, mint az a Glenn Hughes, aki 1974 és 1976 között a zenekar basszusgitáros-énekese és egyik dalszerzője volt. Az évtizedek során Hughes mester elnyerte a hangzatos „The Voice Of Rock” (A rock hangja) titulust is, ami szintén nem a véletlen műve.

Jómagam a Cry Free – Deep Purple Cover Band frontembereként hatalmas Glenn rajongó vagyok, így nagy örömmel fogadtam a zene.hu felkérését, hogy méltassam a koncertet szakmai szemmel. Hughes a ma is élő klasszikus nagy hard rock hangok legnagyobbika, akin egész egyszerűen nem fog az idő; aki, mint a jó bor, csak még erősebbé érik az évtizedek során. Ez döbbenetes, főleg annak fényében, hogy ifjú korától negyvenes éveiig félelmetesen önpusztító életet élt a kokain és a crack rabságában. A lassan harminc éve teljesen tiszta művész hangja –kortársaiéval ellentétben –kompromisszumok nélkül szárnyal 73 éves korában is, amelynek fültanúi lehettünk múlt kedden újra.

Lelkesen készültem tehát a Barba Negrába, és buzgó tudósítóként igyekeztem odaérni az előzenekar műsorára is. Nem volt könnyű koncertmenetrendet találni az interneten, ugyanis szinte mindenhol csak a 19 órás kapunyitás szerepelt információként. Aztán csak előkerült egy plakát, amely azt hirdette, hogy 8 órától a Rook Road, negyed 10-től pedig Glenn Hughes koncertje kezdődik. Amikor néhány perccel nyolc előtt megérkeztem a helyszínre, és a vendégzenekar éppen búcsúzkodott az egyelőre nem túl nagy, de egészen lelkes zsűritől, akkor rögtön feltűnt, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Rajongótársaimmal azon morfondíroztunk, hogy az időrend-változtatásnak vajon mi lehetett az oka, hiszen így a bemutatkozó heavy rock csapat jóval kisebb közönség elé állhatott ki, mi pedig egy unalmas bő óra előtt álltunk, amíg csendben várhattuk Glennt. Vagy - találgattuk - így az ő műsora is előbb kezdődik talán? Nos, igen: jóval 9 óra előtt berobbant a nyitó nóta, így aki komolyan vette a plakát információit, igen dühös lehetett, amikor esetleg lemaradt az első 3-4 dalról.

Szerencsére nekem ezen nem kellett aggódnom, maradt cserébe az a nyugtalanság, hogy vajon ez a buli is olyan rettenetes hangosítással megy-e majd le, mint a tavaly júniusi, Puskás Aréna Kertben (Harley-Davidson 120) megrendezett Hughes koncert? Ott a zenei élvezhetetlenség mellé a fizikai fájdalom is társult a nézőtér egyes pontjain, olyannyira, hogy csapatosan menekültek hátra a rajongók a „belső szerveket átrendező” irgalmatlan lábdob csapások elől, miközben a főhős basszusgitárja például semennyire nem volt hallható. A Barba Negrában ilyesmire nem került sor, de sajnos itt sem sikerült jó megszólalást biztosítani. A koncert első felében egyik hangszer sem szólt megfelelően, a billentyűkből pedig egy hangot sem lehetett hallani, ami nagy kár, mert Bob Fridzema orgonista kiválóan kelti életre a 70-es évek hammondos hangulatait. Glenn szavaival: „Ugye ti is hallotok benne némi Jon Lordot?” Igen, szerettük volna hallani, de sokszor teljesen némák maradtak a billentyűk, holott a fiatal holland csépelte őket rendesen. Muzsikus barátaim elbeszélése szerint a koncert végére nagyjából helyreállt a hangkép, és érezhető volt, hogy a közönség is sokkal jobban reagált ekkor. Én a magam részéről néhány dal után eldöntöttem, hogy előre török a színpad irányába, és inkább a „szememmel hallgatom a bulit”. A félig megtelt nézőtér szellős sorai között könnyen jutottam el a színpad közvetlen közeléig.

Glenn Hughes koncert képekben - klikk a fotóra

Egy Glenn Hughes koncerten van is mit nézni! Kezdjük a főszereplővel, aki született rocksztár, gondosan összeválogatott retro színpadi ruháival, színesre lakkozott körmével, bitang pózaival és sosem fogyó mosolyával, miközben keresi a szemkontaktust mindenkivel az első pár sorban! A kvartett többi még nem említett tagja, Soren Andersen gitáros és Ash Sheehan dobos is a 100% rock n roll színpadi jelenlét megtestesítői, akik –mint megtudtam női rajongótársaktól –a hölgyek tekintetét is magukra vonzzák: előbbi angyali arcával, utóbbi macsós „vadember” külsejével.

A látszat nem csal! Említett urak olyan vehemenciával csapnak a húrok és a dobbőrök közé, hogy kő kövön nem marad. Mindenki úgy játszik a színpadon, mintha az élete múlna rajta, és a bő másfél órás műsorban egy perc üresjárat vagy alibizés sincs, egyik poszton sem.

Különösen igaz volt ez a Stormbringer lemez címadó dalára, amellyel indult a program. A metalba hajló hard rock nóta szépen alapozta meg a hangulatot a lazább, blues-funk beütésű Might Just Take Your Life-hoz, majd a lassabb, de masszív Sail Away-hez. Ezzel meg is érkeztünk a Burn albumhoz, amely a turné kezdetekor 50. évfordulóját ünnepelte, és a produkció apropóját szolgáltatta. Az eredeti szólóénekes, David Coverdale témái egyes pontokon kissé mélynek bizonyultak Hughes számára, de saját részeit végig úgy hozta, mintha az a fél évszázad sosem telt volna el időközben. Ahogy az előző két dal, a következő kettő is a szülinapos lemezről érkezett: elsőként a You Fool No One, majd minden idők egyik legerősebb rock-blues dala, a Mistreated, velük együtt mi pedig megérkeztünk a 70-es évekbe.

Aki a koncert előtt ránézett a túra setlistjére, jó eséllyel elcsodálkozott, hogy mindössze hét hivatalos számot és egy ráadást lát rajta. Hogy lesz ebből egész estés műsor? Nos, úgy, hogy például a Mistreatedet 13 perces változatban kaptuk ezúttal, a You Fool No One pedig közel félórásra terpeszkedve kápráztatott el bennünket. Utóbbit Hughes úgy is konferálta fel, mint a legendás California Jam koncertprogram egyik tételét. Valóban, a negyedmillió rajongót vonzó 1974-es fesztiválon is közel 20 perces zenefolyamként prezentálta a Deep Purple az eredetileg 5 perces számot, benne hatalmas gitárkiállásokkal, finom blues betétekkel és monstre dobszólóval, valamint a The Mule című korábbi szerzeményük részleteivel. Ugyanezt mind megkaptuk mi is, tovább bővítve még a Stormbringer albumos High Ball Shooter témáival és az 1972-es Lazy gitárriffjével.

Itt megállnék egy pillanatra, mert ez nem hétköznapi dolog 2024-ben. Sem a mai Deep Purple, sem a Whitesnake, sem a DP tagok nevével fémjelzett egyéb ma is aktív Purple produkció nem vállalja be ezt az időutazást. A modern időkhöz igazodva, tömör lemezverziókat vagy még tovább rövidített változatokat visznek színpadra, talán arra gondolva, hogy a mai felgyorsult világ koncertlátogatói nem tudnák már befogadni a 70-es évek végtelen szabadságával előadott jam-óriásokat. Hughes mester viszont a két lábon járó bizonyíték, hogy ennek a bátor „időutazó” attitűdnek igenis van létjogosultsága, hiszen a közönség óriási ovációval jutalmazza a koncert összes ilyen momentumát.

A program záró részében az utolsó klasszikus Deep Purple album, a Tommy Bolin gitárossal készített Come Taste The Band lemez került a fókuszba. Elsőként a szintén óriásira duzzasztott Gettin’ Tighter funk-rockja került elő ismét szenzációs improvizatív blokkokkal, ahol a Mester bizonyította azt is, hogy nem csak hangi adottságai kivételesek, de a basszusgitáron is igencsak otthon van. Jellegzetes extrém effektjeit is csatasorba állítva lezúzta az arcunkat szólóblokkjában.

Ha már az egyéni teljesítményeknél tartunk, meg kell említeni Andersen ízléses gitárjátékát, aki a dalok közben és saját szóló részeiben is olyan jó érzékkel adagolja a konkrét Blackmore témákat a Blackmore jellegű témákkal és saját ötleteivel, hogy egy percig nincs olyan érzésünk, hogy görcsös tribute próbálkozást látnánk, holott a sound is egy az egyben Blackers mester hangzása, finoman a modern korhoz igazítva. Segít ebben az a természetesség is, amellyel sajátjaként adja elő a legendás figurákat, miközben végig szerényen mosolyog. Bolin gitárjátékának autentikus megidézése sem okoz problémát számára. Nem véletlenül zenésztársa Hughes-nak 17 éve, ahogy bemutatásakor hallhattuk is.

Mindenképp ki kell térnem a dobszólóra is, ugyanis nem gyakori élmény, hogy egy konkrétan tíz percig tartó ütős szólónál egy pillanatra sem lankad az ember figyelme. Az írországi születésű, Angliában élő Sheehan jól felépített és változatos szólója, amely szabályos zsonglőr elemeket is bőven tartalmazott, és minket is belevont a mókába, nem (csak) szünetként szolgált, amely alatt az est főszereplője egy kicsit pihentethette hangszálait. Ennek megfelelően elkövetője jelentős tapsot is zsebelhetett be a mutatvány végén.

De vissza a műsorhoz, amely utolsó tételéhez érkezett. A You Keep On Moving gyönyörű balladája simogatta fülünket, és együtt énekelhettünk egy kicsit mi is a „Rock hangjával”. Ezután egy kiadós tapsvihar következett részünkről, néhány „I love you” a „Főnöktől”, majd a ráadás dal, amelyet mostanra nyilván mindenki kitalált, ha nem is tudott eljutni az eseményre, és csak olvassa most ezt a cikket, akkor is.

Bingo! A szülinapos Burn lemez címadó dala zárta az estét stílszerűen, melynek hatására persze megőrült a ház. A rock történelem egyik legütősebb nótája sosem vall kudarcot ezen a téren. A búcsúdarab előtt az addig használt Nash Precision basszusgitárt itt az új Orange Glenn Hughes Signature O Bass modellre váltotta a Mester, hogy mint Orange endorser, színpadra lépjen a lila színű, Les Paul formát idéző, nemrég kihozott hangszerrel is, a rend kedvéért. Az utolsó kegyetlen hard rock csapásra sem fogyott el a lendület, döngöltek a hangszerek, és Glenn sem spórolta ki a velőtrázó nagy sikolyokat, amelyek védjegyének számítanak félszáz éve. Miközben a koncert végén a szűnni nem akaró ováció perceiben körülnéztem az addigra egész szépen megtelt nézőtéren, csupa elámult vagy boldogan mosolygó arcot láttam, és szuperlatívuszoktól hemzsegő első reakciókat hallottam. Mindenkit magával ragadott a produkció és a középpontjában álló 73 éves frontember, aki továbbra sem nyújt egy fikarcnyival sem kevesebbet, mint 100%.

A Mester végül prédikátorként kántáltatta velünk újra és újra, hogy „Music is the healer!” (a Zene a nagy gyógyító), amit mi örömmel kiabáltunk vele, hiszen épp az elmúlt másfél órában bizonyította be nekünk, hogy ez bizony pontosan így van.

videók

Scholtz Attila / CRY FREE – Deep Purple Cover Band
Fotó: Petró Adri

[2024.05.15.]