A változatlanság varázsa: Sitke

Emlékképek a hagyományos nyárbúcsúztató fesztiválról.

 Az égiek ismét kegyesek voltak a sitkei kápolnadombon a magyar rockzene ünneplésére gyülekező szép számú közönséghez. A nyár utolsó szombatján legfeljebb a napi hőingadozás mutatta, hogy bizony lassan beköszönt a meteorológiai ősz. A délelőtt még meglehetős szél elintézte, hogy a sátorverés és a pokrócok, piknik kosarak elhelyezése a Hercseg hegyen és környékén, szikrázó napsütésben történhessen meg. Érdemes is volt telítődni a napfénnyel, mert órákkal később, a csillagos ég alatt gyorsan kihűlő domboldalon minden tartalékra szükség volt. Már persze azoknak, akik nem ugráltak végig 7-8 órát a színpad előterében. Vagy nem gondoskodtak egyéb alternatív módon a hőérzet szinten tartásáról…

Bemelegítés
Az imént említett kora délutáni családi(as) programokhoz három környékbeli zenekar, a Polip Rock Band, a B.A.D. (Béla a disznó) és a Halor biztosította a háttérzenét. Lelkesedésüket és odaadásukat cseppet sem mérsékelte az a nyilvánvaló tény, hogy az estére 8 ezres környékére duzzadó tömeg jelentős része még csak azidőtájt fogyasztotta el az ebéd utáni szunyókálásból ébredvén a kávéját, amikor ők színpadra léptek. Így nem kellett attól tartani a biztonsági embereknek, hogy a zenészek egyike-másika stagediving-ra vagy crowdsurfing-ra készül. Az első komolyabb csődületet ígérő zenekar a Pokolgép volt. Jóllehet, a fiúkban volt annyi jó érzés, hogy ne az Éjféli harang című számmal kezdjék koncertjüket a kápolna tövében – sőt később sem idézték fel, milyen is volt az, amikor egykoron az ördög leült az orgonához és a sánta kántor menekült -, mégsem tudták beteljesíteni küldetésüket, a rockerek délutáni szendergésből történő felébresztését. Nem tudni, a kápolna védőszentjeinek milyen szerepe volt a történtekben, de az tény, hogy a banda színjátéka pokolira sikeredett. Tucatnyi összehasonlítási alappal a hátam mögött azt mondhatom, soha nem hallottam ennyire rosszul szólni a fiúkat. Ami a fülemhez eljutott, konkrétan élvezhetetlen, mi több, bántó volt. Amennyire vártam a nap korábbi szakában, hogy színpadra lépjen a Pokolgép, később legalább annyira áhítottam, hogy hagyják el azt, mielőtt még több illúziót rombolnak le bennem. Félreértés ne essék, az együttes tagjai láthatóan igyekeztek, próbálkoztak a legjobb tudásuk szerint kihozni magukból a maximumot, de a technika ördöge ezúttal ellenük tevékenykedett.

Az utánuk következő Kormoránnak már nem akadtak ilyen gondjai. (Talán Isten ujja érintette az eszközöket.) A sitkei almanachokból kihagyhatatlan együttes ismét nem okozott csalódást. Pontosan azt hozták, amit (nagyon) tudnak és amiért (nagyon) hálás volt a tiszteletükre több ezresre szaporodott publikum (amelyben az egy négyzetméterre jutó lobogók száma a nap egyéb koncertjeihez képest természetszerűleg multiplikálódott). Így aztán a – magyar és székely - himnuszokat már mintegy 8 ezres sokaság énekelte a néhány percre határozottan megkomorodó, egyben ünnepélyessé váló kápolna (A reménység temploma) előtt, tiszteletteljes vigyázban állva.

Ezután Balázs Fecó mutatott be nem kevésbé kötelező gyakorlatot. Ezúttal Korál nélkül, egy szál (elektromos) orgonával érkezett és kissé zanzásított keresztmetszetét adta néhány évtizedes ténykedésének a magyar rockzenei színpadokon. Önmagában zenei/esztétikai élményt nem nyújtott volna ez az óra (bár mindkettőben lényeges minőségbeli javulást eredményezett a Fecó vendégeként színpadra lépő Keresztes Ildikó), de Fecónak még akkor is megkérdőjelezhetetlen lenne a fellépése Sitkén, ha a saját közönsége „leénekelné” a színpadról. És még ebben az esetben is folyamatosan törölgetném a könnyeket szememből szinte minden száma alatt. A dalok önnön líraiságán felül azért is, hogy hálát adjak az Égnek, hogy Fecó állhatatos munkájának következtében újra van sitkei rockfesztivál és nem utolsó sorban, hogy Nekem ismét megadatott azt megélnem.

[2008.09.27.]