30 másodperc kilövésig - Jared Leto ismét elvarázsolt minket 

A nap, amikor öt esztendő elteltével visszatértek hozzánk a Leto testvérek. Utoljára 2019.07.23-án járt nálunk Jared csapatával a Budapest Parkban, akkor is ott voltam természetesen, de ez a mostani koncert még egy héttel az esemény után is pörög a fejemben, pedig azóta már két másik koncertet is megjártam.

Az előzenekar szerepében a Jagwar Twin csapatát nézhettük meg. Kedvesek aranyosak a srácok, jók a dalok is, de van még hova fejlődni, mert két dolog maradt meg az előadásukból: az énekesük félmeztelen felsőteste, és az „Umpa Lumpa” feldolgozás, ami a Wonka című film egyik dala, a filmben nem más, mint Hugh Grant énekli, mint Umpa Lumpa karakter. Vicces és érdekes volt a rock verzió. Ezután kis szünet, és általam (is) már nagyon várt Jared Leto és testvére Shannon Leto zenekara következett, színpadon a Thirty Seconds To Mars (vigyázat, innentől a beszámolóm nyomokban elfogultságot tartalmazhat).

Az első pillanattól kezdve szeretem Jared Leto (1998) zenekarát, vállaltan enyhén nárcisz, de egyben önazonos őrült személyiségét, színészként  is a kezdetektől (1995) követem és szeretem, elképesztő zseniális kivételes tehetségnek tartom, aki egyszerre zenész, színész, producer, rendező, dalíró, szövegíró, ő valóban polihisztor. Minden területen maximalista, ez a zenéjén és a koncertjein is átjön, mindemellett elképesztően szuggesztív személyiség, és ez túl van azon, hogy férfiként is gyönyörű esztétikus látványt nyújt. Most hogy befejeztem a csöpögést, jöjjön a lényeg. Közismerten extrém őrültségek híve is emberünk, az, hogy más állomásokon, ahol a színpad és a helyszín lehetővé teszi, „bungee jumpingolva” érkezik a közönség fölé, az nála alap (illetve mit neki Empire State Building megmászása, amikor profi hegymászó is).  

Emellett rendszeresen kezdi koncertjeit a közönségen keresztül sétálva,  random felbukkanva a közönség között, akár az ülő, akár az állóhelyeken. Imádja ünnepeltetni magát, mégis így jelzi valahol, hogy közénk tartozik, és nincs elszállva (illetve ha igen, nem a sztárságból eredően csak gyárilag van így bekötve, de abszolút hiteles az ember minden téren).

Nálunk is ez volt a terv, hogy a kiemelt álló, és az álló helyek közötti sávban, a kordon vonalában balról jobbra vonul be, illetve fel a színpadra, nos én olyan idegbe készítettem be precízen szelfi videóra a telefonom a középső válasz kordont támasztva, hogy egy pszichiáter csodájára járt volna másodpercenkénti  fejrángásomnak a várt irányba fordulva. Ám Jared természetesen csak ezen a napon meggondolta magát utolsó pillanatban spontán – ez is jellemző rá egyébként (pedig tökéletes videó lett volna, bár 2016-ban már találkoztam vele, amikor épp a Szárnyas Fejvadászt forgatta itt).

Végül a rendes művészi útvonalán, a színpadon bukkant fel egyből a visszaszámlálást követően. Minden országban kilencven másodperctől indul az adott ország anyanyelvén a visszaszámlálás, ezt megelőzően az új lemez borítójának megfelelő tájkép és sasok szárnycsapásaival egybekötött vijjogással indul a kivetítőn a két órás buli. A visszaszámláló azonban nem nullánál, hanem harminc másodpercnél áll meg, hirtelen konfetti záporral felrobbantva az arénát. Színpadra érkezést követő pillanatban máris elkezdte irányítani a közönséget, leguggoltatott mindenkit, hogy utána egyszerre magasba ugorva tombolhassunk tovább (bizony, itt még a középső választó kordonnál álltam, és a mellettem lévő srácokat is felszólította, hogy tegyenek eleget kérésének azonnal.

Jared híres extrém öltözékeiről is, minden koncertállomáson igyekszik egyedien megtervezett gúnyákba bújni, nálunk egészen visszafogott volt ezen az estén önmagához képest, szimplán Jézusnak öltözött, legalábbis nem volt ember, akinek ne ez jutott volna eszébe a szerzetesi köntöséről. Ennek is van előzménye...

A harmadik dalnál hála Istennek megvált piros napszemcsijétől is, így még több alkalom volt a szemkontaktra vele, én is kilőttem magam megszokott helyemre az első öt soron belül, muszáj a vérkeringésben lennem elöl koncerteken (itt ugye a bevonulást vártam – hiába – középen, hátrébb).

Ezt követően vízen jártunk kicsit, a közönség nekeltetős „Walk on Water” tétellel.

A „Rescue me” tételnél négy rajongót, három lányt és egy fiút hívott fel a színpadra közös tomboldára. Aztán évszakok váltakoztak a következő dalban – új sláger „Seasons”.

A „Hail To the Victor” alatt lángba borult a színpad, és innentől nagyjából minden harmadik dalnál hatalmas lángcsóvák lobbantak fel a színpad teljes hosszában, amik még az ötödik sorban is melegítették az arcomat.

A zenekar logoja, a „Mithra” eközben folyamatosan különböző színekben és/vagy tartalommal pompázott s kivetítőn fokozva a látványt, vagy épp az aktuális dal klip részletei villantak fel. A „This is War” dal végén Jared egy lángszóróval szaladgált a színpadon fokozva az amúgy is már tetőfokán izzó hangulatot. Ezt követte egy rövid akusztikus blokk három dal erejéig, ahol először is felállította az ülő szektorokat is az egész arénában.

Nem csak „acapella” hangját csillogtatta meg nekünk, hanem Shannon is előre jött mellé a kifutóra dobolni, illetve humoros oldalát is újra és újra megvillantotta Jared. A közönséget két blokkra osztotta egy virtuális demarkációs vonallal jelezve, és az egyik, hol a másik felét énekeltette az arénának, (az én oldalam győzött hangerőben). Megkérdezte, hogyan köszönünk magyarul, de a „szia” szócskát harmadszorra sem tudta értelmezni, az emeletről bekiabáló hangos erőteljes férfihang ellenére sem – meg is jegyezte, erős magyar férfiember, ez igen. A „From Yestersday” dal szövegét elhamarkodva énekeltük kiabálva, ránk is szólt, hogy tartsuk az ütemet.

Az „éjszakai vadászaton” lufikkal szórták tele a közönséget, amit kedvünkre pofozhattunk végig az arénán.

Ezután már záporoztak a slágerek.

A „City of Angels” alatt a „Mithra” (zenekar logo) gyönyörű csillámfényekben pompázott, és minket is felszólított Jared, hogy világítsunk a telefonjainkkal, csillagos égbolttá változtatva az aréna nézőterét. A koncert vége felé megemlítette, hogy hangszál és torok problémái vannak, pár napja beteg, ezért elnézést kér, ha néhol megcsúszik a hangja. Nos, én ebből semmit nem vettem észre, annyira precízen tökéletes emberünk.

A ráadás tétel három dalból állt. Az új dal „Stuck” #rampamparararampamparararamrampamparamrampampam ütemeire bolondultunk meg végleg, a „Kill Me” alatt egy óriási pislogó szem nézett ránk a kivetítőről, majd az utolsó dal, „Closer to the Edge” alatt mintegy harminc rajongót hívott fel már hagyománnyá vált szokása szerint a színpadra, véletlenszerűen kiválasztva a jelentkezőket, sajnos csak a második sorig válogatott, majd legközelebb jobban résen leszek. Egy óriási össznépi bulival és konfettivel záródott a koncert, ahogy azt kell. Imádom ezt az embert, a zenekart, remélem, hogy nem öt évet kell várni a következő hazai bulira, ha hetente lenne, akkor sem unnám meg.

Köszönet a szervezésért a Live Nation csapatának!

Balázs Adrienn
Fotó: Petró Adri

Videók

Setlist:
Countdown Intro
1. Up in the Air
2. Kings and Queens
3. Walk on Water
4. Rescue Me
5. Seasons
6. Hail to the Victor
7. Hurricane
8. This is War
Acoustic
9. Was It a Dream?
10. From Yesterday
11. Capricorn
12. Stay (Mikky_Ekko cover)
13. Night of the Hunter
14. City of Angels
15. A Beautiful Lie
16. Attack
Encore:
17. Stuck
18. The Kill (Bury Me)
19. Closer to the Edge

[2024.05.30.]